Ha végigtekintünk Jézus csodatettein, amelyeket az evangéliumok megörökítettek, s megpróbáljuk valahogyan tipizálni, csoportosítani őket, arra figyelhetünk föl, hogy a kenyérszaporítás leírásai különös színfoltot képviselnek, s kicsit talán ki is lógnak a csodaelbeszélések sorából.
A kenyérszaporítást találóan „a tömeg csodájának” nevezhetnénk. Hiszen az evangéliumokban említett csodáknak általában egy-egy konkrét „kedvezményezettjük” volt: valaki, aki meggyógyult, akinek megnyílt a szeme, a szája, aki megszabadult a megszállottságtól vagy épp feltámadt. Ez a megállapítás akkor is érvényes, ha az evangélium egyes esetekben többek, esetleg tömegek gyógyításáról ad hírt.
S a színeváltozás, a csodálatos halfogás, a vízen járás is hasonlóképpen egy szűkebb kör – jellemzően a tanítványok – megerősítését szolgálta.
Éppen emiatt sok Szentírás-magyarázó nem is szeretne mást látni a kenyérszaporítás csodájában, mint az eucharisztia előképét. Hiszen valóban szép kifejezése ez annak, hogy az ősegyházban a kenyér megtörése közösséget teremtett, ahol mindig jelen volt Jézus is a kenyérben és borban – és az Írások magyarázatában.
De tekintsünk most kicsit arra, hogyan írja le János – a többi evangéliumhoz hasonlóan – a kenyérszaporítás történetét. Jézus és tanítványai látják, hogy rengetegen követik a Mestert, aki nem sokkal korábban nagy csodákat tett.
Tanácstalanságuknak is tanúi lehetünk, amikor szembesülnek a nagy tömeggel, s azzal, hogy valójában szinte semmijük sincs, amivel jóllakathatnák az embereket.
S ez a kép, illetve Jézusnak előbb Fülöppel, majd Andrással folytatott párbeszédei megjelenítik azt is, hogy napjainkban is így működhet a Jézusban hívő közösség, s hogy – olykor alig észrevehetően – ma is csoda történhet velünk. Hiszen a csodák – János evangéliumában különösen hangsúlyosan – mindig jelként értelmeződnek: Isten Országa közelségét jelzik, amit csak hittel, hitben, hit által lehet megérteni. Hiszen a mai Krisztus-követő közösségekben is, sőt, nemegyszer saját magunkban is ott vannak a kételyek: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset”. S ott van a kissé bizonytalan „ötletember”: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” És szerencsére ott van a hit is, a bizakodás, hogy Jézus ma is képes megszaporítani azt a keveset, amink van. Éppen ezért sokan – a misztikumot talán kissé mellőzve – így magyarázzák a kenyérszaporítást: Jézus nem azáltal tett csodát, hogy fizikailag, mennyiségileg megsokasította a kenyeret, hanem azáltal, hogy jelenléte, tanítása, kisugárzása hatására az emberek bátran be merték adni a közösbe azt a keveset, amijük volt. Vagyis Jézus jelenléte feloldotta az önzés, a félelem gátjait, és a tömeget közösséggé, a kenyér közösségévé alakította át.
Jézus mindezt egy olyan korban tette, amikor a birodalom központjában a császárok épp kenyérrel és cirkusszal próbálták bebiztosítani hatalmukat a nép körében.
Jézus azonban épp az ellenkezőjét teszi ennek: kenyeret ad a népnek, de a hatalmat, a királyság lehetőségét elutasítja, s ő maga visszavonul (a jánosi szóhasználat szerint konkrétan „visszamenekül”) ez elől egy csendes, magányos helyre. Azért, mert tudja: nem vágyik ilyenfajta hatalomra, népszerűségre. Nem ilyenfajta tömeget akar maga köré, hanem közösséget, amelynek nincs mása, csak öt kenyere és két hala, meg határtalan bizodalma a Mesterben…
