Első tennivalójuk ehelyett egészen más. Lukács evangélistára jellemző módon az imádság: „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.” Döbbenten nézhettek egymásra a tanítványok: tán nem vagyunk elegen? Jézus azonban látja a gyorsan érő gabonatáblákat (vö. Jn 4,35). Jobban tudja, mint ők, miként tornyosulnak a tennivalók, ha beköszönt a legnagyobb dologidő. Együtt van jelen a küldetés határozottsága és a végrehajtás visszafogottsága. A munka hatékonyságának feltétele a „nincstelenség”: „Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut.” A tanítványoknak úgy kell menniük az emberek közé, mint bárányoknak a farkasok közé. Mi azt tanácsolnánk nekik: „Jól fegyverkezzetek föl!” Pedig ha elmondták már az imát, nincs szükség eszközre. A ház lakói, amely befogadja őket, eléjük teszik majd a szükséges ételt és italt, „mert a munkás megérdemli a maga bérét” (vö. Mt 10,10; 1Tim 5,18). A Keleten nagy jelentőségű köszöntés („Békesség e háznak!”) itt az eredetinél gazdagabb jelentést kap. Amikor belépnek a házba, a békesség az áldás valóságos közlése a háziakkal. Ha elfogadják, rájuk száll. Ha viszont elutasítják, visszaszáll a tanítványokra. Jézus ugyanakkor elvárja tőlük, hogy viselkedésükben mutatkozzék meg bizonyos méltóság: ne házaljanak sem az evangéliummal, sem az étkezéssel. Az újszövetségi iratok szerint a vándorprédikátorokat egy-egy jó lélek szívesen befogadja hosszabb időre is, így például a bíborárus Lídia Filippiben Pált, Szilást és Timóteust (vö. ApCsel 16,14sk). Házalás helyett „otthonokat” kell keresniük, ahol velük együtt az örömhírt is szívesen fogadják. Visszatérésük után a hetvenkettő lelkendezve újságolja a Mesternek: „Uram, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” Ez a mondat a benne szereplő „is”-sel arra indítja Jézust, hogy egyfelől valljon prófétai látomásáról – „Láttam a sátánt: mint villám, úgy bukott le az égből” –, másfelől pedig figyelmeztesse őket az elbizakodottság kísértésére: „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek.” Hajlamosak vagyunk arra, hogy jobban örüljünk a feltűnő sikereknek, mint az észrevétlen jel(zés)eknek. Ne annak örüljetek – mondja Jézus –, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek. (A „lelkek” /ta pneumata/ szó e helyütt semleges értelemben veendő, vagyis sok mindent egybefog, az ember személyiségétől egészen a tisztátalan lelkekig.) Nem a siker a döntő szempont Isten országában, hanem a „kolduslét” vállalása. Missziónkban, egyszerűbben szólva hétköznapi életünkben nem lehet más bizonyosságunk, mint hogy eszköztelenül vállaljuk küldetésünket. Örömünk egyetlen, kizárólagos forrása nem az, hogy cselekedeteinkkel beírtuk magunkat az „élet könyvébe”, hanem végső soron az, hogy nevünk „föl van írva a mennyben”.
