A húsvét második vasárnapján felolvasott evangéliumi szakasz nem más, mint seregszemle: olyan embereket sorakoztat fel, akik a középponttal, Jézussal kerülnek kapcsolatba, ki-ki a maga módján. A megjelenő összes, névvel szereplő vagy közelebbről meg nem határozott alak modell, a feltámadott Úrral való találkozás egy-egy mintája. És nemcsak egyidejűleg, hanem sorban, a történelemben is. A hívők egy-egy újabb nemzedékét mutatják, akik a kronológiában egyre távolabb kerülnek Krisztus feltámadásától, ám mindig ugyanazt az egyetlen kérdést fürkészik: hogyan lesz számomra Jézus Isten és Úr?
A történet kezdetén egy nő áll, Mária Magdolna, az apostolok apostola. A felolvasott evangélium látóterén kívül is marad, a neve sem hangzik el. A megelőző szakasz beszélte el Jézussal való találkozásának, néven szólításának egyedi és sajátos módját. Ám neki köszönhetik az apostolok, hogy a felolvasott szakaszunkban egyáltalán ott vannak Jeruzsálemben, egybegyűlve, bár félelemben. Az ő személyes érintettsége, feltámadásélménye és tanúsága volt az, amely – zárt ajtók mögött ugyan – egybegyűjtötte az apostolokat. Mária Magdolna annak a nemzedéknek a tagja, amely még látta Jézust, és aki a Feltámadottat is meglátta benne.
A második találkozás, amelyről az evangélium beszél, a közösségi-liturgikus helyzet, az apostolok találkozása. Ebben a mi mai liturgiánk szavai köszönnek vissza – az első és az utolsó, a békeköszöntés és az elbocsátó küldés –, és nem véletlen, hogy a Szentírás magyarázói is az ősegyház liturgikus találkozásait fedezik fel benne. Húsvéti öröm tölti el a tanítványokat, s egyúttal küldetést is kapnak, csakúgy, mint Mária Magdolna. Ám nekik már nem az apostolokat kell evangelizálniuk, hanem a világot. Az, hogy Jézus rájuk leheli a Lelket, és küldetést ad a bűnök oldására, a keresztséget jeleníti meg. Az apostolok közösségi termében a második nemzedék áll az olvasó előtt: az, amely még látta az Urat, és a liturgia formájában a nyolcadik napon újra meg újra feleleveníti emlékezetét.
A harmadik fajta találkozást Tamás jelzi. Ő a kapocs a második és harmadik generáció között. Apostolként ott kellett volna lennie a húsvéti örömhír megtapasztalásánál, mégsem élte át. És most, a következő nyolcadik napon nem akar megelégedni egy puszta elbeszéléssel. Nem akarja, hogy a saját hite pusztán mások hitének gyümölcse legyen. Ott van a liturgikus találkozáson: nem zárkózik el, ámde él benne a kétség. És végül ez a liturgikus-közösségi alkalom lesz az, amelyben megszületik a hite, és felkiált: „Én Uram, én Istenem!” Ezt a mondatot a magyarázók a János-evangélium teológiai csúcsának nevezik. Hitvallás ez egy olyan ember szájból, aki eredetileg nem részesült a húsvéti találkozásban – nem látott, ámde a közösségben megtapasztalta az Urat. Ugyanazt kapta meg, mint az apostolok: Krisztus kezének és oldalának tanúságát. A szentségeket – a keresztséget – és a liturgiát.
Végezetül az evangélium befogadóit szólítja meg a szakasz. Az elbeszélő kiszól a történet elbeszéléséből, egyenesen hozzánk, az olvasókhoz. Hozzánk, akik nem láthatunk – akiknek nem lehet részünk az első nemzedék személyes előismereteken alapuló feltámadás-tapasztalatában –, akik osztozunk Tamás feszítő elégedetlenségében, s akik hétről hétre ott vagyunk a zárt ajtók mögött, és olvassuk a könyvben megírt jeleket. Nem tesz mást, mint biztat. Ennyi előttünk járó nemzedék után, időben egyre távolabb, a mi generációnkban mi is küzdjünk meg a közösséggel és az Úrral a saját felismerésünkért.
