A Jézus megkísértéséről és az evangélium meghirdetéséről szóló szikár szakasz, amelyet Márk evangéliumából olvasunk nagyböjt első vasárnapján, alighanem rögtön felidézi a hallgatóban a többi evangélium kísértésleírásait. Felötlik bennünk az éhség és a kenyér, az istenfiúság és a hatalom kísértéseinek képe (Mt 4,1–11; Lk 4,1–13), a templom párkányán és a magas hegy tetején álló kísértő alakja, Jézus negyvennapos böjtölése és éhsége is. Ám Márknál egy szót sem találunk a kísértéseknek e jól ismert, dramatizált jeleneteiről. És úgy tűnik, hogy maga a kísértéselbeszélés is máshová helyezi a súlypontot. Mintha ez nem az a puszta volna, amelyik a többi evangéliumban szerepel, nem az a kísértés, amely olyan ismerős.
Ennek a különleges pusztának a képét négy ecsetvonással vázolja fel Márk. Azt tudjuk meg, hogy a Lélek hajtotta ki (szó szerint kidobta) Jézust a pusztába; ott folyamatosan kísértette őt a Sátán; vadállatok között volt; angyalok szolgálták ki. Mintha egy megfordított Paradicsom-elbeszélést olvasnánk, amelynek mozzanatai hol a színükön, hol meg a fonákjukon jelennek meg. A puszta nem más, mint az a megművelhetetlen föld, amely keletre és nyugatra fekszik a dús lombú Édentől. Ez az a tövises és bogáncsos föld, ahova kihajtja Isten Ádámot, az a vidék, ahol Káin bujdosik és kóborol, miután jelet tett rá az Úr. Maga a görög ige, amelyet Márk használ – ekballei, azaz kidobta – hasonlóan szerepel a Teremtés könyvében, szó szerint így olvassuk a görög fordításban, a Septuagintában is. Ugyanígy dobja ki Isten Ádámot Éden kertjéből, és ugyanígy van számkivetve Káin is: „Íme, elűztél ma erről a földről” (Ter 1,14). A Kísértő is megjelenik, csakúgy, mint a Paradicsomkertben. Próbálkozása – erre utal a görögben szereplő igenév – folyamatos. Ám ezúttal sikertelen. A vadállatok képe – ez a mozzanat csak Máténál szerepel – először is Izajás prófétát idézi az olvasó emlékezetébe: „A farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a kígyónak por lesz a kenyere. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki – mondja az Úr” (Iz 65,25). Ezek azok a vadállatok, amelyeket Isten azért formál, hogy az ember ne legyen egyedül, s amelyeknek az ember nevet ad az Édenben (Ter 2,18–20). Gyógyul, helyreáll a teremtés elrontott rendje, új teremtés van kibontakozóban, amelyben Jézus az új Ádám. Végezetül a Jézusnak szolgáló angyalok képe is erre utal. Ők azok, akik az őstörténet elbeszélésében – ott kerub formájában – elzárták az utat az életet adó ételtől, az élet fájától (Ter 3,24), most viszont étellel látják el, mint annyi helyen a Szentírás pusztai utazóit (vö. Ter 21,19; 1Kir 19,1–8).
Jézus pusztájában kibontakozóban van tehát az új Éden. Nem minden tökéletes még – nem nőnek gyümölcsfák, még folyamatosan próbálkozik a sátán –, ugyanakkor látszik már az eljövendő élet: kibékülőben vannak a teremtés egymással összeveszett kreatúrái, az angyalok kínálják fel az élet eledelét. S ami itt a kép szintjén megjelenik, azt hirdeti meg Isten jó híreként Galileában Jézus: „Beteljesedett az idő! Közel van az Isten országa!” (Mk 1,15) Mi más lehet a válasz erre a jó hírre, mint hogy az ember ott, ahol éppen van, Édentől nyugatra, fogja magát, visszafordul, és elindul – pusztán, tövisen és bogáncson át, vadállatok és angyalok társaként – az új Ádám felé?
