A biblia üzenete

Sajátos ellentét feszül a jeruzsálemi bevonulás hozsannája és a passió Barabása között. Egyetlen liturgia keretén belül áll elénk a hozzánk érkező Megváltóval szembeni két lehetséges magatartás: az elfogadás és a visszautasítás. A hozsanna egyszerre segítségkérés és ujjongás, örömdal, hisz az ember a hite révén már a kimondás pillanatában tudja: az Úr megszabadít engem, minket. Szó szerinti fordításban maga a Jézus név is ezt jelenti: Isten megsegít. Amikor tehát a tömeg Pilátus kérdésére a közismert gyilkos nevével felel, akkor tulajdonképpen annak a reménynek a beteljesülését utasítja vissza, amely évszázadokon át élt megannyi nemzedék szívében. Másképpen fogalmazva: aki szüntelenül kérte imájában Isten segítségét, az végül képtelen felismerni és elfogadni azt, amikor közénk érkezik. Fájóan mutatkozik meg ez a főpap szavaiban: „Esküvel kényszerítelek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?” A vallató paradox módon Péter hitvallását idézi, kérdéssé alakítva át azt – „Te vagy a Krisztus (a. m. Messiás), az élő Isten Fia” –, ám végül kiderül, nem tudja megérteni, meglátni, felfogni, amikor a Titok, az Igen, a Válasz elébe áll.
Mi lehet ennek az oka? Ne higgyük, hogy a per résztvevői, a tömeg gonosz és elfajzott volt. A középkori festmények és a népies képzelet ugyan ördögi karikatúrává silányította a passióban negatív szereplőként feltűnő alakokat, ám valójában azt kell mondanunk, hogy népük, hitük és vallásuk iránt mélységesen elkötelezett, tudós és istenkereső, istenkövető emberek ők – akik azonban saját előítéleteik, elvárásaik, eszmerendszereik rácsai közé akarták beerőszakolni a Mindenható szabadítását. Ez a mentalitás, a vallásosságnak ez a torz és torzító logikája köszön vissza, amikor felkiáltanak a Megfeszítetthez: „Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki.” Valakit várunk, de annak úgy kell eljönnie, ahogy mi azt előre kigondoltuk – ha pedig másként érkezik, akkor vesse alá magát a mi elvárásainknak, különben nem hiszünk benne. Ilyen az ember.
Krisztus szenvedése elnémít. Nem engedi meg, hogy gyors előítélettel, felületes „igazságok” közhelyes hangoztatásával feleljünk az életre, amelyben ott van az ember szenvedése. Isten ma is eljön. Ha hozsannát kiáltunk, segítséget kérünk, meghallgat. Ám a szabadulás végül azt jelenti, hogy saját eszméink, antropomorf bizonyosságaink tömlöcéből fog kivezetni minket, hogy a szenvedés csöndjében megtanuljunk igazán, érzékenyen, mindennemű ítélkezéstől mentesen szeretni. Mindenkit. Egyformán. Úgy, ahogy azt ő teszi – mindörökké.