Jézusnak a szőlőmunkásokról szóló példabeszédét (Mt 20,1–16) Máté evangéliumának nagy narratívája szerint Péternek köszönhetjük. Péternek, annak a tanítványnak, aki elsőként hagyja el mindenét Jézusért (Mt 4,18), és aki kérdéseivel és közbevetéseivel, felzúdulásaival és értetlenkedésével mintha egyúttal az ellenszegülés szimbóluma is volna az evangéliumban. Jézusnak a diabolosszal való szópárbaja után (Mt 4,1–11) ő az első evangéliumi szereplő, akinek a neve elhangzik (Mt 4,18), s ez a közelség a kísértőhöz egész evangéliumi pályafutásán végigkíséri őt: „El innét, Sátán! Kísértesz engem, mert nem úgy gondolkodol, mint Isten, hanem ahogy az emberek” (Mt 16,23).
A szőlőmunkásokról szóló példabeszédet Péter nagyon is emberi kérdése váltja ki: „Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19,28). Az első kérdi ezt, aki mindent elhagyott. Jézustól előbb egy élet jutalmának ígéretét kapja: „Ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia elfoglalja dicsőségének trónját, ti is tizenkét trónon ültök majd, és ítélkeztek Izrael tizenkét törzse fölött. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, vagy apját, vagy anyját, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, a százszorosát kapja majd, és elnyeri az örök életet.” Ugyanakkor e hosszú ígéret végén hozzáteszi: „De sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból első” (Mt 19,28–30).
Az elsők és az utolsók szerepének felcserélődése keretezi a példabeszédet (Mt 19,30; 20,16). Az elbeszélés két végpontján a szőlősgazda áll az egy dénár ígéretével, akihez sorban egyre több szereplő társul (Mt 20,2–7). Előbb a mért idő logikai rendje szerint a nap első, harmadik, hatodik és kilencedik órájában felfogadott szőlőmunkások, majd ezt a szabályosságot megtörve a végső, a tizenkettedik óra előtt egy órával beálló utolsók, hogy aztán ugyanilyen sorban távozzanak is, kezükben a tizenkét órai munkát ellentételező fizetséggel (Mt 20,8–16). A szőlősgazda a szövegben két csoporttal folytat valódi párbeszédet: az utolsóként érkezőkkel még a munkába álláskor, illetve az elsőként érkezőkkel a fizetéskor. A beszélgetésből az előbbieknek a reménytelenségére, az utóbbiaknak a sértettségére és csalódására derül fény. Az olvasó megértése vagy rokonszenve mégiscsak az utóbbiaké: sokkal többet dolgoztak, derekasan tartották is magukat a megállapodáshoz, ezért több járna nekik, mint az egy órát dolgozóknak. A szőlősgazda sem veszi félvállról a panaszukat, s a szöveget meghatározó többes szám első személyű megszólításokról az ő esetükben egyes szám második személyre vált: ennyire személyesen foglalkozik velük. Válaszában ugyanakkor olyan nagyvonalúságra hívja meg őket, amely felfordítja az emberi gondolkodás és az elsők-utolsók logikájának rendjét.
Péternek szól ez a válasz, az elsőnek, aki mindent elhagyott, szíve azonban szűk maradt. Nem maradt hely benne az utolsók, a kicsinyek, a vámosok és a bűnösök számára (Mt 18,17). Azoknak nem maradt hely, akiket az Úr valami titkos és különös módon kedvel. Péter és apostoltestvérei még mindig a jutalmat várják, s utódaikkal együtt a történelem során számtalanszor bele fognak gázolni az utolsókba abban a szent meggyőződésben, hogy a törvény szerint nekik van igazuk (Mt 20,20–24). Ám ha újra meg újra kétkedve faggatják az Urat, s ha az utolsók helyett inkább ővele szegülnek szembe, akkor az Úr személyesen megszólítja és tanítgatja őket. És végül helyet ad nekik is, helyet a kicsinyek mellett: asztalánál, ahol már nem lesznek utolsók és elsők.
