Péter vízen járását érdemes az előzményekkel összefüggésben szemlélni. Az evangélista is kiemeli, hogy ez a kenyérszaporítás után történik. Aközben, míg Jézus visszavonul, hogy csendben imádkozzék. Az apostolok „nem lógtak meg” az ima elől, nem örömittasságukban hagyták magára a Mestert: Jézus parancsolta bárkába őket, hogy a tavon átevezve várjanak rá a túlsó parton. Máté nem írja le, hogy milyen volt a hangulat a bárkába beszálláskor, de el tudjuk képzelni a nagy lelkesedést, látván Jézus kenyérszaporításának sikerét. Egyenesen királlyá akarta tenni őt a jóllakatott embertömeg.
A viharba került bárkán érthető az apostolok félelme. Emberileg még az is érthető, hogy a vízen közeledő Jézust nem ismerik fel, hanem kísértetnek vélik, hiszen már messze járnak a parttól. Csak miután hangját hallják – „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” –, mer Péter megszólalni. „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” A rémület s bizonyára a halálfélelem közepette aligha ihlette Péter kérését a bravúrkodás vágya, vagy az az igény, hogy Jézus egy csodával bizonyítsa be, hogy valóban ő az. Főleg nem olyannal, ami Péter életébe kerülne, ha mégsem Jézus az. A „hozzád menjek” sokkal inkább azt a vágyat fejezi ki, hogy Péter ahhoz akar odamenni, akiben bizalma van, és aki a biztos menedéket jelenti számára. Bármennyire is furcsának tűnhet, a háborgó tengeren nagyobb biztonságban érzi magát a Mester mellett, mint a hánykolódó bárkában. Korunk ellenszelében és viharaiban mi vajon felismerjük-e Jézus alakját és hangját? Megvan-e bennünk a péteri bizonyosság, hogy csak Jézus mellett van sziklaszilárd biztonság?
A vízen járás egyúttal nagy lecke is Péternek. És nekünk is. Nem elég a kezdeti lelkesedés, nem elég a spontán hit. Mihelyt Péter nem a Mesterre szegezi tekintetét, hanem az erős szelet figyeli, megijed. Amint csak egy kicsit is alábbhagy az Úrba vetett bizalma, süllyedni kezd. Hogy Péter önmagába vetett bizalma túl nagy-e, az vitatható, viszont tény, hogy Mesterében bízva és csakis az ő szavára lépett ki a bárkából. Lehet, hogy nem volt vihar, amikor mi Jézus hívó szavára elindultunk felé, de számolnunk kell azzal, hogy a jól érezhető erős ellenszél ismételten vihart kelt, és csak akkor nem fogunk elsüllyedni, ha tekintetünket kitartóan és kizárólagosan Jézusra szegezzük. Ha hitünk mindössze szavakban megfogalmazott hit, akkor nincs ereje, hogy fenntartson a háborgó vizeken.
Halálfélelmében Péter Jézushoz fordul segítségért: „Uram, ments meg!” Nem véletlen, hogy Jézus így válaszol neki: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Vajon mi hisszük-e, hogy egyedül Jézus menthet ki a viharból? Kizárólag tőle várjuk-e a segítséget, vagy saját ügyeskedéseinkre (is) hagyatkozunk, netán abban bízunk, hogy az ellenszél mindössze megtépáz, de nem pusztít el? Jézus kinyújtja felénk a kezét, de csak akkor, ha hozzá fordulunk, és csak benne bízunk.
Kovács Gergely, Róma
