A mesékben gyakran látjuk a főhőst, amint különféle alakokkal találkozik. Kétfélével: jókkal és rosszakkal. A mesékben aztán kialakul ez a két tábor, a világ két része, amelyek pontosan elkülöníthetők egymástól. A mesehősnek pedig nincs más dolga, mint a jókkal tartani, a rosszakat pedig elkerülni, visszautasítani, vagy, ha kell, harcolni velük.
Időnként találkozunk olyan emberekkel, csoportokkal és irányzatokkal, akik és amelyek felnőttként is inkább a mesében élnének, sőt: a világot nemcsak hogy két táborra oszthatónak tartják, hanem ijesztő magabiztossággal tudni vélik azt is, ki hová tartozik. És ez a kettéosztás mindenen keresztülhalad: rajtam, a másik emberen, de még Istenen is: „tudjuk”, milyen Isten, mit tesz, és azt is, mi az, amit nem tehet – gondolják.
Jézus elutasítja a gyomlálók buzgóságát: hagyjátok, hadd nőjön! Talán ködösíteni akart? Talán számára nincs különbség a bűn és az erény között? Talán annak örül, ha a konkoly nagyra nő? Máté evangéliumának sajátja e példabeszéd a konkolyról, és magyarázata is. Jézus világossá teszi: a konkoly nem Isten műve, főleg nem Isten szándéka, hanem az ellenség műve. Világunkban jelen van a rossz, akit a Szentírás ördögnek, sátánnak nevez. Ő veti a konkolyt. A szívünkbe is veti: a kísértéseket és a butaságot odacsempészi a jó búza közé. Mi a teendő?
A Bölcsesség könyve Isten irgalmáról tanít: az Úr büntet, de türelmes. Ura a történelemnek, de nem gépiesen gyomlál, hanem szabad a kíméletre. Ezzel tanít bennünket is az irgalomra, a kíméletre. A növények a valóságban nem változnak meg, ami konkoly volt, az is marad. Az ember tettei, szokásai, érzései, vágyai azonban változhatnak. Milyen jó, amikor irgalmas velem Isten, amikor kivárja, amíg megtérek, megváltozom. És milyen zavaró, amikor Isten eltűri mások gonoszságát, és nem bünteti meg őket, holott nyilvánvaló, hogy azonnali közbeavatkozására lenne szükség.
Művelni, nevelni a vetést – ehhez türelem, irgalom, Istenbe vetett bizalom szükséges, nem pedig csak a fellobbanó harag és a kezek ereje, amint gyomlálnak.
Egy régi legenda szerint, mielőtt Isten megteremtette volna az embert, szándékáról megkérdezett néhány angyalt. „Ne teremtsd meg! – mondta az Igazságosság angyala –, mert kemény és durva lesz a társaihoz.” „Ne teremtsd meg!” – kérte az Igazság angyala –, mert érdekből vagy gonoszságból, de sokat fog hazudni.” Ekkor az Irgalom angyala letérdelt Isten elé, és kérte: „Teremtsd meg Fiad képmására, én irgalmassá teszem a szívét társai felé, te pedig irgalmazol majd neki, látván irgalmasságát.”
