Lukács evangéliuma 9. fejezetének végén három történetet olvasunk arról, mit jelent követni a kereszt felé tartó Urat. Sem a találkozások helyét, sem a Jézussal párbeszédbe lépők nevét nem tudjuk meg. Nem értesülünk az illető emberek egyéni vonásairól, sem azokról az élethelyzetekről, amelyekben Jézus követésére vállalkoztak volna, vagy a követésre szóló meghívást meghallották. A három modellszerű elbeszélésben inkább azon a személyes kihíváson van a hangsúly, amelyről kinek-kinek magának kell döntenie, ha Jézussal találkozik. Van, akinek az otthon biztonságáról kell lemondania: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét” (Lk 9,58). Másnak a személyes családtörténetét kell maga mögött hagynia, mindazt, amit apja személye vagy akár a szülei iránti köteles tisztelet jelent: „Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj, és hirdesd Isten országát!” (Lk 9,60) És van, akinek társadalmi kapcsolataiból, anyagi megélhetéséből kell kivonulnia, ha Jézus szólítja: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, az nem alkalmas Isten országára” (Lk 9,62).
Az elhívás három példája mögött felsejlik a meghívás elutasításának három lehetséges egyéni története is. Nem tudjuk meg, hogy a Jézus követésére felajánlkozó vagy a Jézus által megszólított ember végül feladta-e az otthonát, temetetlenül hagyta-e az apját, családfő nélkül hagyta-e háza népét. A meghívásnak e sorozatában így sem volna meglepő, hiszen első ránézésre követhetetlen elvárásoknak érezhetjük Jézus kéréseit, amelyek éppen az ember elevenébe találnak. Anyagi és fizikai biztonságot, szociális beágyazottságot, identitás- és családtörténetet feladni akkor sem könnyű, ha maga az Úr az, aki szólít. Így lehet, hogy a meghívástörténetek végén nem marad más, mint az ember képtelensége és Jézus függőben maradó szava.
Ám a lukácsi meghívássorozat nem elkedvetlenítő példa, lelkiismeret-furdalást keltő kudarckrónika. Nem is olyan ostor, amellyel bárkit megbüntethetnénk a hűtlensége miatt. Inkább annak számbavétele, hogy mindenkinek egyéni kihívást jelent Krisztus követése. Példa arra, hogy Jézus megszólítása az ember elevenébe talál, függetlenül attól, hogy milyen helyzetben él, vagy éppen hol tart a Jeruzsálembe vezető szimbolikus úton. Lehet, hogy ma valakinek a saját akaratáról, az önmegvalósítás iránti igényéről, a függetlenségéről kellene lemondania. Vagy éppen cinkosságáról, esetleg jól jövedelmező hallgatásáról, netán önelégültségéről. Vagy a biztonság iránti igényéről, az otthonosságról szőtt álmairól. És mai történeteinkben is nyitva marad a kérdés, hogy képesek vagyunk-e ekkora áldozatra Isten országáért. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy már csak a vágyunk marad, az álmunk, hogy kövessük Jézust.
„Egy bűnös szerzetes így szólt a bölcs András abbához: – Atyám, mi lesz velem az Úr dicsőséges és félelmetes napján? Nem engedelmeskedtem apátom parancsainak, nem tartottam meg a regula szabályait, és a monostorból is gyakran elcsatangoltam. Hát ilyen az én hűségem. – Azon a dicsőséges és félelmetes napon – válaszolta az abba –, az Úr majd így szól hozzád: – Nem engedelmeskedtél apátod parancsainak, nem tartottad meg a regula szabályait, és a monostorból is gyakran elcsatangoltál. Ámde a vágyad! Az mindig nálam maradt. Menj be Urad örömébe.” (Az atyák mondásai, 579)
