A húsvéti idő az ősegyház bensőséges tapasztalatába vezet be bennünket. Abba a reflexiós időszakba, amikor Krisztus feltámadásából eredően az ősegyház tagjai a saját új identitásukat akarják felfedezni. Ebben az új identitásban megjelenik az istengyermeki, az istenfiúi méltóság. A feltámadás tényéből kiindulóan reflektálnak az eseményre: Ha igaz, hogy Krisztus föltámadott, kicsoda ő valójában? Ha igaz, hogy Krisztus föltámadott, mit jelent a valóságban tanítása, amelyet korábban elmondott, s amelynek a tanítványok részesei voltak? Mit kell tenni, miben kell változni, milyen új döntéseket kell hozni a saját életemre vonatkozóan, ha Krisztus föltámadását valóságosnak fogadom el?
A húsvéti idő bennünket is bevon ebbe a reflexióba, és segítve minket különböző szempontokból mutatja be a föltámadás tényét és valóságát. Az első a föltámadás konkrét eseményére irányítja a figyelmünket, majd Jézus Krisztus személyére és az Istenhez mint Atyához fűződő kapcsolatára. Később megfogalmazza a Szentlélek küldésének ígéretét, végül pedig küld bennünket, meghatározva a keresztények helyét a világban.
Húsvét hatodik vasárnapjának szentírási szakaszai a Fiú és az Atya között meglévő bensőséges kapcsolatba vonnak be bennünket. Föltárják azt a viszonyt, amely az Atya és a Fiú között létezik. Bevonnak bennünket ebbe a kapcsolatba a Szentlelke által, sőt, nekünk adják ezt a kapcsolatot, melynek jellemzője az egységben való cselekvés az Atyával. Krisztus nem tesz mást, mint amit az Atya kíván tőle, mert szereti az Atyját. S az Atya jót akar a Fiúnak és mindazoknak, akik a Fiúhoz kapcsolódnak. Jézus megteremti a bizalmat, helyreállítja, ami tönkrement. Hiszen mi, emberek ezt a bizalmat nem állíthattuk volna helyre, csak az Isten, akit megsértettünk, akitől elfordultunk, vagy akit nem vettünk észre. Ő az, aki újrateremtheti ezt a bizalmat. És ő ezt megteszi. „Ne nyugtalankodjék a szívetek” – hallottuk a húsvéti időben több alkalommal is. Ez lesz a mi életünk és kapcsolatunk lényege. A Fiú módjára kapcsolódunk az Atyához és élhetjük az életünket.
Jézus megígéri a Szentlelket, a vigasztalót, aki eszünkbe juttat mindent, amit ő mondott nekünk, hogy valóban Krisztus módjára tudjuk megélni az Atyához és egymáshoz, a testvéreinkhez, a keresztény közösséghez és a világhoz fűződő kapcsolatunkat. Engedi, hogy úgy gondolkozzunk, úgy ismerjük az Atyát, úgy szeressünk, ahogyan ezt ő tette. E bensőséges kapcsolat által – mely a Szentlélek erejéből élő és eleven, és szüntelenül megújul – eljutunk egy új látásmódra, ahol új módon értünk, és értjük a saját életünket: jövőnket, múltunkat, reményünket. Új módon értékelem mindazt, aki vagyok. A Szentlélek ajándéka elvezet egy új értékrend felfedezésére, mely által tudok dönteni az élet és a halál között. Tudok dönteni dolgok között, amelyek éltetnek, s amelyek pusztítanak. Ez az értékrend az alapja annak, hogy egyértelműen új döntéseket tudjak hozni. A Szentlélek ereje segít a döntésekben való kitartásban is. Hiszen a döntésben való kitartás a kereszt misztériumát teszi jelenvalóvá mindannyiunk életében. Új életélmény érint meg bennünket a Lélek kiáradása által, akit Jézus megígér nekünk. Az öröm, a remény, a radikalitás, a bátorság, a kezdeményezőképesség – mások, a világ, a társadalom segítése, a sorsközösség-vállalás és a világ haladásának előmozdítása. A világ megszentelése a Lélek műve.
„Áraszd ki lelkedet, Istenünk, s megújítod a föld színét.” Ez a föltámadás erejének, egyetemességének megvalósulása.
