Fotó: Ambrus Marcsi
Hazaér a férj a munkából, és a konyhába belépve döbbenten megáll. A látvány, ami fogadja, egy káoszkutató számára is komolyabb tanulmány lenne. A földön játékok hevernek szanaszét, a kisebbik lánya éppen a hűtőszekrényt rámolja kifelé. A pulton mindenfelé piszkos edények… Az ikrek éppen az estére szánt csokitortát eszik, kézzel, a földön ülve, a kutya inkább a leborított spagettis tálat választja uzsonnájának. Mindezek közepén ül a felesége, kényelmes otthoniban és kócosan. Kezében kávéspohár. A férfi megpróbál előbbre jutni, de majdnem elcsúszik az egyik elgurult zsírkrétán. A felesége ránéz: Most meg se kérdezed, hogy mit csináltam egész nap? Pedig ma valóban nem csináltam semmit.
Ha a klasszikus háztartásbeli anya képről van szó, mindig ez a jelenet villan a szemem elé. Vannak elképzelések, általánosan helyesnek vélt sztereotípiák, de anyának lenni olyan, mint kiszámolni egy matematikai egyenletet. Nem csupán egy megoldási irány lehetséges. Többféle tapasztalatot igazol az élet. A jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust szervező titkárságon dolgozó édesanyák ezekről a különböző tapasztalatokról beszélgettek egy gyermekzsivajjal teli délutánon. Sokszínűségük hamar kirajzolódott, sokgyermekesként, egyedülállóként vagy nagymamaként osztották meg egymással emlékeiket és élményeiket. Beszélgetésük során szóba került a munka és az anyaság kettőse, a születés, a gyermekekkel való kapcsolatok és a hétköznapok hol nehezen, hol könnyen forgó mókuskereke is.
Kedves Olvasó! Csapjuk ki a zsalugátert, és a beszámolóikra néző kis ablakon kitekintve hallgassunk bele a társalgásba.
„Első gyermekes édesanyaként úgy éreztem magam, mint aki nincs jó helyen. Dolgoztam, és közben óvodában volt a gyermekem. Háromévnyi gyes után nagyon nehezen tudtam megválni tőle, még ha csak a munkaidőm idejére is. A diplomámon friss volt a pecsét, és hívott a szakmám, fontos volt, hogy tapasztalatot szerezzek abban is. Idővel javult a helyzet, és mindkét feladatkörömben örömet találtam. Nagymamaként kisebb a felelősségem, de a generációk közötti utat mindig próbálom egyengetni. Ismerem a gyerekek kedvenc előadóit, együtteseit, képben vagyok, ki kicsoda, és hogyan néz ki.”
„Egyedül nevelem a fiamat, a kapcsolatunk folyton változik. Sokszor összecsapunk. Őt csak a sport érdekli, én meg szívesen tereltem volna a tanulás felé. Egy ilyen alkalommal a fejemhez vágta, hogy rossz anyja vagyok, és nem értem meg őt. Egy idő múlva utánam jött, és azt mondta: »Anyám, azért arra emlékszem, amikor kiskoromban dobáltad velem a kavicsokat a Dunába. Arra is emlékszem, hogy mindenhol könyveket olvastál nekem; az orvosi rendelőben például az Óz, a nagy varázslót. És az is te voltál, aki a hátán vitt haza edzés után a jégcsarnokból, mert olyan fáradt voltam, és itthon vízben masszíroztad a lábamat.« Egymásra néztünk, és elnevettük magunkat.”
„Ami emlék azonnal eszembe jut, az az első gyermekem születése. Egyedül voltam a kórházi szobában, az orvosom nem tudott időben megjelenni. A férjeket akkor még nem engedték be, csak a nővér nézett rám néha-néha. Magamra voltam utalva a természettel és a babámmal. Az orvos csak a szülés végére érkezett meg. A mosdatás után a nővér a mellkasomra fektette az újszülött fiamat. Ez akkor ritka dolog volt. Emlékszem, ahogy feküdt rajtam, elernyedve a többórás küzdelemtől, csak a fél szeme volt nyitva, azzal nézett engem.”
„Számomra az anyaság legmeghittebb pillanatait az esti mesék jelentették. A szülői ágyon kucorodtunk össze, és mind a négy gyereknek külön-külön, általa választott mesét olvastam. Az ülhetett az ölembe, aki éppen soron következett. Az évek alatt ez egyfajta rítussá vált, a megnyugvás, az elpihenés idejévé. Így, bár a lányok már maguknak olvasnak, a kisebbek számára a mai napig nem érhet véget a nap összebújós meseolvasás vagy fejből mesélés nélkül.”
„Nálunk a gyerekekkel sokszor tervezést igényel, hogy térben és időben is együtt legyünk mindannyian. Egyikük Szibériában tanul, a másik kispap, a legidősebb nemrég házasodott, és ketten még gimisek. Már az egyetemi éveim alatt is szívesen gondoskodtam a csoporttársaimról. Már akkor is Maminak hívtak. Máig inkább örömet, mint fáradozást jelent másokra odafigyelnem.”
„A fiam ötévesen egyszer csak elém állt: Egy hétig teljesítettem a kéréseiteket. A következő héten egyet sem fogok. De ezt nem rossz szándékból teszem. Csak ki kell pihennem magam.”
Az együtt töltött délután egy családias csoportképpel zárult. Az anyukák és gyerekeik, kollégáik, barátaik álltak össze, hogy egy közös képpel üdvözöljék az édesanyákat.
Egyetlen kérdés maradt csak hátra: Ha az evolúció tényleg működik, hogyhogy még mindig csak két kezük van az édesanyáknak?
Németh Kinga
