„A barátságomat ajánlom fel nekik”

– „A világosság a sötétségben fénylik” – idézi János evangéliumát Csóti András, a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka, majd így folytatja: – Van-e sötétebb hely a börtönnél? Hiszen a lakói életük minden pillanatát korlátok között töltik. Cellák, kerengő, sétaudvar – egy erősen vitatott, totális intézmény nyomasztó helyszínei. Kell, hogy ebbe a rideg világba valaki fényt vigyen: ők a börtönmisszió civil és lelkész munkatársai. Kell, hogy még itt is legyen menedék, ezért ma már minden magyar börtönben van templom, kápolna vagy imaszoba. 2000 óta működik a börtönlelkészi szolgálat, amelynek tevékenységét a börtönök személyzete is hasznosnak tartja, támogatja. Óriási szerepük van ugyanis abban, hogy a fogvatartottak együttműködésére számítani lehessen, és hogy szabadulásuk utáni társadalmi visszailleszkedésükre esély legyen. Böjte Csaba mondja: „Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá.”

Eltöprengek. Hogyan is van ez? Rideg intézményeket tartunk fenn, de megengedjük, hogy ezeket mások vallási megfontolásból „humanizálják”? És hogyan fest ugyanez a másik oldalról, a segítők szemszögéből? Ők milyen érzésekkel lépnek be újra meg újra a börtönökbe? Nem válnak-e akaratukon kívül a szívtelen világ és a totális intézmény cinkosaivá, sőt az irgalmatlan rendszer támogatóivá is? Nem szörnyű-e, amikor egy-egy látogatás után annak tudatában kell távozniuk a börtönből, hogy tisztában vannak vele, pártfogoltjaikra az ő távollétükben hétről hétre megaláztatás, szenvedések várnak? Tudjuk, hogy a magyar társadalom jelentős része mennyire elutasító a börtönlakókkal szemben, hogy milyen nehezen megy át az üzenet: ott is ugyanolyan emberek vannak, mint idekint. Boldogságra vágyók, reménykedők, szorongók, betegek, jobb sorsra érdemesek. Tudom, tudom: és bűnösök. De hát egyikünk sem bűntelen.


– Én úgy fogom fel a rabok körében végzett munkámat, mint ha egy egyházközség tagjaival foglalkoznék – mondja Csorba József, 2014 egyik Bonhoeffer-díjasa. Két helyen: a Bács-Kiskun megyei Állampusztán és az attól huszonhat kilométerre levő solti körletben segíti a fogvatartottakat, 2000-től főállású börtönlelkész. – Hittanra oktatom és gyóntatom őket, misét mondok nekik, de már nemegyszer eskettem is börtönben, és az elsőáldozás sem ritka. A munkámban az Új Embert is felhasználom: öt példányt minden héten kiosztok belőle a börtönben, és úgy tapasztalom, örömmel fogadják, szívesen olvassák. Nem az irodában fogadom a rabokat, hanem „vándorprédikátor” vagyok: celláról cellára járok, mindenkivel kezet fogok, megpróbálok egy kicsit beszélgetni, és megadom nekik a mobilszámomat, hátha máskor érzik majd úgy, hogy szükségük van a segítségemre. Mélyre szántani nemigen lehet a börtönmisszióban, de ha jó gesztusokat kapnak tőlem a rabok, az tapasztalatom szerint nemegyszer maradandó hatású. A humor, a lazaság is jót tesz a lelküknek, oldja a szorongásukat. Nem „papolok”, hanem a barátságomat ajánlom fel nekik. Szeretném, ha éreznék, hogy velem nyugodtan lehetnek őszinték. Egyszer például az egyikük mogorván azzal próbált elijeszteni magától, hogy ő sátánista. „Lehet, hogy most a sátán barátja vagy – válaszoltam neki –, de miért ne lehetnél egyszer a Jóistené is?”

Sok örömöm van a munkámban. Kedvelnek a rabok, mert érzik, hogy én is kedvelem őket. Időnként felhív egyik-másik korábbi gondozottam, hogy megkereszteltette a gyermekét, bekapcsolódott a helyi egyházközség életébe, és úgy általában megtalálta odakint a helyét. Ezt én is igyekszem elősegíteni: amikor valaki szabadul, beajánlom a plébánosnak, a máltai szeretetszolgálatnak, a karitásznak. Nagyon fontosnak tartom ugyanis, hogy az újrakezdő ne kerüljön légüres térbe. Ezért dolgozom már jóval korábban is: minden rabot arra biztatok, hogy tartsa a kapcsolatot a kintiekkel: telefonáljon, írjon levelet. Segít, ha érzik: van, aki számon tartja őket, gondol rájuk. „Már négy asszony hagyott el a börtön miatt” – panaszkodott egyszer az egyikük.

Sajnos sok indokolatlanul súlyos ítéletet hoznak. Jogászokkal is konzultáltam már erről a Pázmány büntetőjogi tanszékén, és ők sem értik. Öt évre lecsukni valakit egy viszonylag enyhe bűncselekményért, ez senkinek sem jó: sem az elítéltnek, sem a családjának, sem a társadalomnak. Romboló hatása van, ha valaki ilyen hosszú időre kiszakad a családi körből. Nagyon nehéz utána visszatérni.

Pomozi István feleségével, Szilviával együtt a börtönmissziót végző civilek elismerésére alapított Colson-díjat nyerte el. – Az a baj, hogy sokan reflexből el- és megítélnek mindenkit, aki börtönbe került, és azt kívánják, hogy bár maradna is ott örökre – mondja. – Félnek ugyanis tőlük, és nem hisznek vagy nem akarnak hinni abban, hogy képesek lehetnek megváltozni. Hol marad az irgalom? Hogyan feledkezhetünk meg arról, hogy Isten a bűnösöket is szereti, sőt őket még jobban szereti? Emiatt nekünk is kötelességünk lenne irgalommal fordulni feléjük, és bízni bennük, bizalmat szavazni nekik.

A börtönök lakói általában árvák, magányosak. Kihullanak a világból, elvesztik a kapaszkodóikat, ezért könnyen kétségbeeshetnek. Támogatásra van szükségük; biztatásra, hogy újrakezdhetik az életüket, hogy megvárja őket, akit szeretnek, vagy kint társat találnak majd. Mi erre vállalkoztunk a feleségemmel sok évvel ezelőtt. Az egyház támogatásával, ökumenikus szellemben, és hangsúlyozottan házaspárként. Nyolc gyermekünk és huszonegy unokánk van: mi a családunkat is „magunkkal visszük” a börtönbe hétről hétre. Szeretnénk átadni a pártfogoltjainknak azokat az értékeket, amelyek számunkra fontosak, és azokról az ajándékokról próbálunk nekik tanúskodni, amelyeket a házasságunk és a családunk az évtizedek során a Szentlélektől kapott. Reményt szeretnénk csepegtetni beléjük. Nem a magunk bölcsességét visszük, hanem Jézus eszközeiként akarunk jelen lenni. Csodaszámba menő átalakulások, újjászületések tanúi voltunk hosszú szolgálatunk során. Egy rab például, aki annyira elkeseredett volt, amikor először találkoztunk vele, hogy öngyilkos akart lenni, elfogadta a segítségünket, és lassan-fokozatosan elindult fölfelé. Bátorításunkra levelet írt a korábbi élettársának, a kapcsolatuk a távolság ellenére is megerősödött, és amikor szabadult, feleségül vette a hölgyet. Hitt benne valaki, és ez átsegítette a legnagyobb nehézségeken is. Hálásak vagyunk, hogy szerény eszközei lehettünk az újrakezdésének.

– A börtön elvileg „csak” a szabadságvesztés intézménye lenne, vagyis semmi más hátránynak nem szabadna érnie a fogvatartottakat azon kívül, hogy nem – vagy csak kivételes esetekben – hagyhatják el – szögezi le Roszík Gábor, a Magyar Testvéri Börtöntársaság és a Börtönlelkészek Magyarországi Szervezetének elnöke. – Eleve támogató környezetnek kellene lennie, ám ehelyett további büntetésekkel sújtja a lakóit. Sokat beszélnek, beszélünk például a zsúfoltságról, amely Magyarországon óriási probléma, és már önmagában is roppant zavaró. – Az a legenyhébb kifejezés, hogy a börtön rideg – folytatja Magyari Márton, a börtöntársaság ügyvezetője. – Nem alkalmas arra, hogy a deklarált, törvényben rögzített célokat el lehessen érni a segítségével. Nem segíti hozzá a fogvatartottakat, hogy jobb emberré váljanak. Nem támogatja őket abban, hogy számot vessenek az életükkel, hogy szabadulásuk után jobban megtalálják a helyüket a világban; nem építő, hanem romboló hatású. Hiúak azok a remények, amelyeket a börtönökhöz jelenlegi állapotukban ma Magyarországon fűzünk. De maga az intézmény is problematikus, és valósággal kiált a lel­ki­gon­dozói, lelkészi jelenlét után. Jó lenne, ha végre megértenénk: ez nem börtönprobléma, hanem az egész magyar társadalom problémája, amellyel sokkal komolyabban kellene foglalkozni, ha nem akarjuk azt, hogy egyszer robbanjon és ránk zuhanjon. – Ezért tartjuk annyira fontosnak minél több APAC-körlet létrehozását, amelyre uniós pályázati pénzekből találtunk lehetőséget – szól közbe Roszík Gábor. – Ezekben rendszeres hitéleti program segíti a fogvatartottak és a személyzet szemléletének egyidejű megváltozását. És reményünk szerint áttételesen a társadalomét is.

Talán azt hisszük, rajtunk semmi sem múlik, semmi közünk a börtönök életéhez. De nem így van. Minden börtön annak a társadalomnak a hű tükre, amely fenntartja. Nincs éles választóvonal. Az, ahogyan az utcán, a boltban, az iskolában, a családunkban viszonyulunk egymáshoz, a börtöneink állapotára is jellemző lesz. És ez fordítva is igaz. Az egész társadalomra hatni fog, ha jobban szeretjük azokat, akik a börtönökben jobb életre vágyakozva a szabadulásukra várnak.