A 80 huszár – harmincöt év múltán

Pedig harmadévszázada még fogalom volt a magyar film, akárcsak a lengyel. A hatvanas, hetvenes években méltán világhírű lengyel film nemcsak nemzetközi rangját, elismertségét őrizte meg, hanem – hitelesítő jegyként – hazai nézőinek számát, vagyis a lengyel mozilátogatók bizalmát és szeretetét is.



Ez is felvillant bennem most, március 15-én a bécsi Collegium Hungaricumban, amikor újból megnéztem a harmincöt évvel ezelőtt forgatott 80 huszárt. A film ünnepi vetítését Szabó Csaba tudományos igazgatóhelyettes kezdeményezte. Telt házról biztosította a rendezőt, Sára Sándort, s hogy állta a szavát, azt a pótszékek sora is bizonyította. Ráadásul a nézők között sok volt a fiatal, akik a rendezővel folytatott beszélgetésből is kivették a részüket.

A 80 huszárt életem sajátos naplójaként néztem meg újra. Amellett ugyanis, hogy dramaturgja voltam forgatókönyvének, tolmácsa lettem a forgatásnak, amely – néhány helyszín kivételével – a lengyel Tátrai Nemzeti Parkban és Bem szülővárosában, Tarnówban zajlott.

1977 júliusa fogvacogtató hideggel köszöntött ránk a kőomlásos sziklafalaknak futó völgyekben és havasi legelőkön. A színészek és a kaszkadőrök fegyelmezetten tűrték a zord körülményeket – ügynek tekintették a filmet. Az időjárásnak és a csak lovon vagy gyalog bejárható terepnek kiszolgáltatva mindenki egy volt a főszerepet játszó Tordy Gézával, Dózsa Lászlóval, Szabó Sándorral. Ez persze nem azt jelenti, hogy a feszültség szikrái időnként ne lobbantottak volna fel indulatokat, kételyeket… Nem kelt-e a nézőben vontatottság-érzést, vagyis unalmat a táj totálképeinek és az arcok közelképeinek váltakozása? Nem kockázatos- e, ha a rendező elsősorban arcvonásokkal égeti a vetítővászonba a történelmi végkifejlet drámáját? Harmincöt év múltán újra rá kellett döbbennem, hogy a Sára Sándor által életre keltett arcok mennyire fölébe nőttek a Tátra sziklaóriásainak és az évszámokkal rögzített históriának. Vagyis a 80 huszár idővel mind nemesebb, patinásabb lett, annak ellenére, hogy a filmek a leginkább kiszolgáltatottak az idő múlásának.

Amikor 1999 augusztusában, a lengyelországi zwierzynieci filmszemlén láttam a 80 huszárt, leginkább 1956 drámájának és az 1970-es évek magyarországi kilátástalanságának érzékelése rögződött belém, vagyis az, hogy ebben a történelmi múltat idéző remekműben Sára Sándor a saját korát is bemutatta. A bécsi vetítés azt tudatosította bennem, hogy költői veretességében is milyen pontos, gondolataiban milyen időszerű Csoóri Sándor szövege.

Az idő múlásával a szerepeket megformálók élete mindinkább áttetszik a filmen. A történetet lezáró képsor emberi sorsokat láttató egyik kopjafa-torzóján megjelent az előző napon, március 14-én elhunyt „kaszkadőr-fejedelem”, Pintér Tamás „Oroszlán” neve is. És persze a már évtizedek óta halott, de a róla keringő legendák révén hosszú életű Ferdinándy Gáspáré. Meg az időközben eltávozott színészeké: Madaras Józsefé, Juhász Jácinté, Polgár Gézáé, Czikéli Lászlóé…

Napokkal később, már idehaza az interneten keringő képes és videobeszámolókon szembesülhettem azzal, milyen nagy számban jöttek lengyelek – a mai magyarországi változásokkal szolidaritásukat kifejezendő – március 15-ét ünnepelni. Tudatában voltak-e annak, hogy rendhagyó zarándoklatukkal hagyományt támasztanak fel? Elég, ha csak a 80 huszárban ötvözött történetekre utalunk. 1848 őszén a 10. Vilmos huszárezred két századát Leopold Surmacki hadnagy, a 8. Coburg huszárezred 2. századát Adam Pop» awski hadnagy, ugyanennek az ezrednek egy másik századát Marian Skolimowski főhadnagy vezette haza Galíciából Magyarországra, míg a 4. Sándor huszárezred Grazban állomásozó osztályát egy tizedes, Jan Stadnicki biztatta eredményesen hazatérésre. Honvédfőtisztként és törzstisztként mindegyikük végigküzdötte a szabadságharcot és kitüntette magát.