Ha nem tudod, végül hova visz
– fent a suhogó szárnyalás
nem téged repítő dinamit,
csak öntudatlan csapkodás.
Madár, hisz nem zár be kalicka.
Szédülés most ne tartson vissza:
odafönt majd kinyílik szemed.
Ha az égbolt csukódó tenyér,
markába még beleférsz, ne félj;
s tárt mindenséged körbeerez.
Gaál Imre: Noé bárkája
Világon kívül van-e még
számomra hely a bárkán?
Vagy mind a padló-repedés
holtak csontjától szálkás?
Lenyúzott bőrű madarad
sikolt felém a szélben:
Ararát hegyig ki marad,
csupasz csontvázban, élve?
Gyilkos perc, ha szétszakít
– mert minden kézben kés van itt –,
várj, míg az időnk kerekül. –
Bárkasötétbe lámpát,
világítsd múltunk csontvázát
– fényedben – bennem – menekülj.
