– Ha a kereszténységet pusztán e világi történelmi jelenségként ítéljük meg, téves pályára lépünk. Igaz, a kereszténység igen változatos, hullámzó, nehezen megítélhető történelmi jelenség is egyben. Sok helyen eltűnik, új helyeken fellendül. Kockázatos, veszélyeztetett és sokféle lehetőségre nyitott a történelmi helyzete. Helyesen csak üdvösségtörténeti látószögben ítélhető meg a sorsa. Isten szabad, megbocsátó önközlési folyamata, üdvözítő akarata hordozza a történetét. Sőt, az egész történelmet Isten jóindulata hozza létre és irányítja. Az egész folyamatnak sajátos dialektikája van. Isten hívásával az értelmes, szabad emberhez fordul, aki elfogadhatja vagy elutasíthatja azt. Tényleges valósággá csak akkor válik, ha valahol, valamikor megvalósul az üdvösség voltaképpeni eseménye, vagyis Isten önközlésének szabad elfogadása. Természetes, hogy nem világos, mit ad hozzá a vallás az ember életéhez. Tulajdonképpen semmit, ha a hozzáadást járulékos jelenségként értjük. Mert az isteni önközlés Isten legbelső életének megnyilatkozása, azzal a céllal, hogy az ember legbelső élete legyen. Maga a valóság, az élet a maga teljes valóságában hordozza és valósítja meg Isten szabad ajánlatát. Ez pedig mindenkit megérint, felszólít, döntésre indít, aki emberként erre a világra születik, mert Urunk valóságos emberként és valóságos Istenként van jelen köztünk. A kereszténység nem hozzáad valamit az emberi élethez, hanem azt teszi kifejezetté, azt szólítja elő az emberből, ami szellemi léténél fogva már eleve és előzetesen, nem kifejezett módon jelen van minden emberben: az emberi létezés Istenre irányuló dinamikáját, amely mindenkiben hatást fejt ki, akár tudja az ember, akár nem.
– Ennek ellenére vagy éppen ezért rendkívül kérdéses, hogy miként lehet a kereszténység újra elfogadható, sőt vonzó a nyugati világban.
– A kereszténység elfogadhatóságának és vonzerejének lényegi feltétele, hogy életünket, létezésünket ajándékként fogadjuk el, és szabadon mondott köszönettel válaszoljunk rá. Az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e arra, pontosabban hagyjuk-e, hogy megvalósuljon, és az egész életet átragyogja az igazság fénye és a szeretet, azaz a hit szépsége. Merünk-e még hinni a létezés csodájában, abban a csodában, hogy egy világ terében élünk, áttekinthetetlenül összetett egységben más létezőkkel? Esetleges véletlen-e, hogy vagyunk, vagy egy soha ki nem meríthető létben részesedünk? Közelebbről nézve a szépség a forma ragyogása, a megismerés fénye, a szeretet világossága. A kereszténység őrzi és jelzi a dolgoknak a Teremtőtől származó titkos lényegét, amely minden földi dologhoz hozzátartozik. Aki nem hisz az értelmes és jó, végeredményben szép életben, annak nincs is igazi bátorsága igazán élni, dönteni, alkotni, elfogadni és önmagát átadni, s már imádkozni sem képes, sőt talán szeretni sem tud. Ha nem ragyognak fel a szépség jelei, akkor az igazság bizonyítékai meginognak, a jóság vonzereje erőtlen lesz. Mi történik, ha kioltódik a fény, ha az élet titka nem jelenik meg megmutatkozva-elrejtőzve? Félő, hogy ha a földi szépségeken túl nem hirdetik a teljes szépség ígéretét, a szellem, az élet elszürkül, elfárad, kiüresedik. Világos, hogy teljes valóságában most még a keresztények sem tudják felragyogtatni az élet szépségét, de csak az keresztény, aki őszintén és komolyan törekszik erre, aki hisz benne. A végső valóság ugyanis szép lesz.
– Csakhogy rendszerint pontosan szépnek nem látszik ma az élet. A lelkek tele vannak feszültséggel, félelemmel, aggodalommal és haraggal. Mintha nem részleges nehézségek jelentenének ma problémát, hanem az: hogyan lehet egyáltalán élni?
– Az élet kudarcai és értelmetlenségei egyetlen kérdésbe sűrűsödnek össze: lehet-e, érdemes- e egyáltalán élni? Kikerülhetetlen az alapvető kérdés – van-e végső értelme életünknek? Szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy van-e átfogó, teljes és végérvényes értelme életünk egészének. Egy ideig elbajlódunk életünk részleges célkitűzéseivel. De amikor belátjuk, hogy minden elenyészik, ürességbe hull, semmivé válik, felvillan a végső „miért”. Felmerül életünk átfogó és feltétlen értelmének lehetősége és követelménye. Határhelyzetekben és alapvető lelkiismereti kérdésekben igennel vagy nemmel válaszolhatunk. Életre-halálra szóló kérdéseknél életünk egésze, végső sorsunk forog kockán. Részletekből sohasem fogjuk tudni összerakni életünk egészét. Mindenki szembekerül azonban élete alapvető, feltétlen értelmének kérdésével, amelynek megválaszolása önfelülmúlásra szólít fel, arra, hogy túlnyúljunk a részleteken. Ha nincs végső alap, ha alaptalan az élet, akkor összeomlik. Ha pedig beláthatatlan, felfoghatatlan mélység, szakadék tárul fel, belefulladhatunk életünk zűrzavarába és bonyodalmaiba. Az a kérdés, hogy életküzdelmünk során hagyjuk-e, hogy lenyűgözzön, megragadjon bennünket életünk maradandó Titka (titok pedig az, ami megnyilvánul, de teljes valósága még rejtve marad). Nem mi ragadjuk meg a Titkot, hanem a Titok ragad meg minket, és újjászervezi életünk rendjét. Vágyódunk a fényére és a szeretetére.
Az emberek azonban elsősorban a kudarcaik miatt kínlódnak: amiatt, hogy nem érvényesül az akaratuk. Mesterségesen gerjesztett igényeket kellene teljesen kielégíteni egy mesterségesen megszervezett világban, ami soha nem sikerülhet. És ebben a mesterséges világban nincs helye Isten jelenlétének. Részletkérdések pedig szinte vég nélkül sorjáznak egymás után – míg végül lehetetlenné nem válik az élet. Ekkor válhat világossá, hogy nemcsak én rendelkezem az életemmel, hanem rendelkeznek az életemmel. Aki ezt elfogadja, az a legnyomorúságosabb helyzetekben is már megmenekült: mert visszanyerheti az életbe vetett bizalmat.
Ekkor nyilvánvaló lesz, hogy életünk végső, alapvető kérdése olyan kérdés, amelyre csak Isten adhat választ, olyat, amely minden várakozást felülmúló beteljesedést ígér. És pontosan ez történt meg a názáreti Jézus egyetemes és végérvényes eseményének történelmi és személyes valóságában. Az ember fel tudja fogni életszerűen Isten titkát, amely életének végső, személyes alapjaként konkrét végső értelmet ad. Ha így valósítjuk meg életfeladatunkat, akkor működni kezdhet életünk végérvényes értelme.
– Az igehirdetésnek pontosan az az egyik legfőbb problémája, hogy mit lehet ma mondani Istenről úgy, hogy a szavaink ne szakadjanak el az élet konkrétságától.
– A legfontosabb lelkipásztori feladatok közé tartozik, hogy életszerűen beszéljünk és tegyünk tanúságot Istenről. Életünk ugyanis bele van ágyazva Isten felfoghatatlan, végtelen titkába. Isten felénk fordulása tette lehetővé, hogy felé irányuljunk. Értelmünk nyitottságával és bátorságával élettapasztalatainkat Istenre irányulva értelmezhetjük. Isten az egyetlen teljes és alapvetően egyszerű válasz életünk egyetlen, teljes és átfogó kérdésére. Saját egzisztenciánk, létezésünk átélése alapján kérdezünk rá Isten valóságára, aki legbensőbb valóságában tárulkozott fel Jézus Krisztusban, és egzisztenciánk legbensőségesebb valósága akar lenni. Isten szellemi és egzisztenciális tapasztalata a saját léttapasztalatunkban jelentkezik.
Egyéni élettörténetünkben vannak esetek, amelyek jelzik az életünket kísérő hátteret és horizontot. Amikor például életünk számadását szeretnénk elvégezni, amikor képessé válunk a megbocsátásra, teljesítjük a kötelességünket, a felebarát szeretetét gyakoroljuk, lelkiismeretesek vagyunk, vállaljuk életünk felelős dolgait vagy a kétségbeesés közben is helytállunk.
Tudatosan és szabadon megélt létezésünk eleve és előzetesen magában rejti Istennel való kapcsolatunkat, feltéve, ha nem zárkózunk el tőle, nem zárkózunk önmagunkba, vagy nem kötjük magunkat feltétlenül valamilyen e világi érdekhez. Hitünk radikálisan egyszerű titkait nem lehet kívülről betanítani, azok életünk alapjai, gyökerei. És amikor Istenről szólunk, életünk legmélyebb szintjét érintjük. Érthető módon szavaink ilyenkor megbicsaklanak, elégtelennek tűnnek. Isten eredeti megtapasztalása ugyanis megelőz minden utólagos reflexiót, bizonyítási kísérletet. Istennel való kapcsolatunk eredendő és kikerülhetetlen élettapasztalatokon nyugszik. Amikor ezekről beszélünk, nem csupán informatív jellegű állításokat teszünk, hanem egy életünket átfogó és megváltoztató tapasztalatot értelmezünk.
– Mi ebben a jelentősége Jézus Krisztusnak, akinek az alakját ma főként a világvallásokkal konfrontálódva kell megvilágítanunk? Lehet-e már látni, hogy milyen lesz ennek a századnak a krisztológiája?
– Krisztus személyének, művének, üdvözítő tevékenységének központi jelentősége van a kereszténységben. Ő Isten kinyilatkoztatásának végérvényes megvalósítója, a mindenkori hit és élet tájékozódási pontja. Nincs olyan kor, amelyben ne jelentkezne Jézus újrafelfedezésének igénye. Történelmi értelmezések, az ember önértelmezési, önmegvalósítási formái is befolyásolják, hogy milyen kép rajzolódik ki Jézusról. Manapság újfajta nyitottság és újjáértelmezés jelentkezik, azzal a szándékkal, hogy mélyebben megértsük Jézus emberségét és a benne feltáruló Szent Titkot. Az eredeti Jézusesemény értelmezését a világegyház kihívásai is befolyásolják. A jövőben különösen két szempontot kell figyelembe vennünk.
Egyrészt látnunk kell a világegyházban jelentkező felszabadítási teológiák kísérleteit. Az ősök tiszteletét hangsúlyozó, a Jézust életadó protoősként vagy nagyfőnökként felfogó, a beavatásoknak nagy szerepet tulajdonító fekete-afrikai krisztológia mellett különösen az inkarnációt monistakozmikus horizonton látó hindu kontextus és a gyakorlati, etikai síkon mozgó kínai recepció lehetőségei fontosak, amelyek új kapcsolódási pontokat jelenthetnek egy új krisztológia kidolgozásához.
A másik fontos tényező az úgynevezett alulról és felülről kiinduló krisztológiai értelmezés problémája: az e világi, emberi és a kinyilatkoztatott szempontok összehangolása. Különösen figyelemreméltó Hans Kessler német teológus modellje: a két perspektíva egymás felé tart, az Isten felől jövő és az embertől kiinduló szempontok egymásra utalhatnak. Az alapformula egyszerű és érthető: Jézus Krisztus valódi ember, igazi ember, mert ő az egészen Istentől való ember. Ő egészen velünk és értünk élő ember. Benne igazán maga Isten van jelen egészen velünk és értünk: mert ő Isten emberré lett önközlése. A nekünk ajándékozott üdvözítő és életre vezető út. Halálában teljes szolidaritás, feltámadásában pedig életünk célba érkezése valósul meg. Így az eredeti Jézus-esemény az ember ősképe lett, a kozmosz középpontja, önmagához térése, éltető, végső beteljesülése.
– A spiritualitás terén az intézményes vallásokról való leválás, önállósodás figyelhető meg: azok az európaiak, akik belső életet akarnak élni, alig találnak támaszt a konkrét kereszténységben, ezért inkább más utakat keresnek. Miért merül annyira homályba a keresztény lelkiség ajánlata?
– A lelkiség a vallás, az Istenhez fűződő kapcsolat személyes átélésének gyakorlata. Sokféle lelkiség van. De mindegyik szüntelenül fejlődik az egyén életében és a vallások egymásra ható találkozásaiban. A lelkiségek összefüggésbe kerülnek a misztikával, főként az úgynevezett hétköznapi misztikával: mert minden érett, normális léleknek van misztikája. A lelkiség az emberré válás feladatával együtt adott kötelesség, mert mindig alapvető kérdés, hogy ki vagyok és mivé kell lennem. A lelkiség az Isten szándéka szerint önmagát megvalósító ember feladata.
A kereszténység számára Urunk, Jézus végérvényesen kijelölte a lelkiség útjait: meghatározta a célját, a feladatait és a gyakorlatait, mint az ember tökéletességre való törekvését, Istennek az emberre vonatkozó feltétlen és végérvényes tervét és annak végrehajtását. Mivel személyes kötelesség, ezért félreértések, torzulások, előítéletek, hamis, sőt téves felfogások és gyakorlatok egész sora fűződik hozzá. Sok a homályos és át nem gondolt kérdés, a nem jól megvalósított élet.
Ma teljesen nyitott világban élünk, a kereszténységen kívüli világvallások tanai, szokásai szabadon áramlanak, felkínálják évezredes kincseiket, de egyre nyilvánvalóbb, hogy törekvéseik emberi eredetűek, és vallási gyakorlataikban erősen kiütközik az alulról sarjadó indíttatás, bár Isten üdvözítő kegyelme természetesen bennük is működik. E találkozás és szembesülés – minden veszélyével és tévútjával együtt – elkerülhetetlen. Drámai, sokszor tragikus változások és válságok között zajlik a konfrontáció, a lelki támaszt kereső emberi erőfeszítés. Illúziók áldozatai lehetnek a keresők, mert valójában már nem is Istent keresik, hanem csupán önmagukat. Sokféle út, módszer jelen van a lelki életben, és gyakran kiderül, hogy tévutat, zsákutcát kínálnak. A keresztény vallás abszolút, Istentől eredő, az egyház által hitelesített lelkiséget képvisel, és nem csupán lelki kielégülést, lelki épülést és nyugalmat. Lényeges különbség van az Istentől eredő és az emberi kezdeményezésből származó lelkiség között. Ma új mozgalmak és kísérletek dinamikája mozgatja a lelkeket: összességében egyszerre ígéretes és kockázatos a lelkiség mai alakulása.
Fotó: Tóth Anna
