Az apostolok értetlenül hallgatják a Mester szavait. Jézus Pétert mint kísértőt korholja, mivel az el akarja téríteni messiási küldetésétől. Igazából csak pünkösd után értik meg, hogy a Messiásnak az izajási szenvedő szolga sorsát kellett beteljesítenie: a kereszt által juthatott el a feltámadás dicsőségébe. Nem a szenvedést kereste, de a végsőkig teljesíteni akarta az Atya által megszabott küldetését, vállalva a prófétai sorsot, a halált is. Szerető engedelmessége az Atyának, tökéletes igenje lett megváltásunk: a benne hívők, az egyház feje az engedetlen, bűnös emberek nevében is igent mondott, és így megfordította az emberiség állapotát.
Jézus megmagyarázza tanítványainak, hogy annak, aki követni akarja, vállalnia kell a keresztet: az önmegtagadást, vagyis az önző, gőgös én megtagadását, az Isten országa ellenségeitől jövő üldöztetést, a kisebb-nagyobb szenvedéseket, amelyeket az emberi sors, a külső és belső bajokkal, nehézségekkel járó mindennapok hoznak. Ha igaz, hogy az emberi történelem szenvedéstörténet, az egyéni sorsokra ugyanez áll. Mert a gyönyör illan, a kis, tiszta emberi örömökből sem fakad maradandó boldogság ebben a mulandó életben. Jézus figyelmeztet, hogy a legfontosabb az, hogy a lelkünk ne szenvedjen kárt, tehát mindenekelőtt az Isten országa és az üdvösség keresése legyen fő célunk, az abszolút mérce.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a keresztény ember világmegvető, világfájdalmas magatartásba zárul. Hiszen az evangélium örömhír: az a hallatlan újság, hogy örök életre hívattunk, a kereszt után a feltámadás következik. Biztosak lehetünk abban, hogy semmiféle baj, megpróbáltatás nem szakíthat el bennünket a minket szerető, gondviselő Istentől. Nem vagyunk fatalisták. Küzdünk a rossz ellen, az emberi önzésből és hatalomvágyból eredő igazságtalanságok ellen, amelyek milliók szenvedését okozzák, tehetségünk szerint gyógyítjuk a betegségeket, s ha már mindent megtettünk, és mégsem sikerült legyőzni a gyilkos kórt, igyekszünk kimondani: „Legyen meg a Te akaratod!” A szenvedéssel teli világot nem értjük, Jézus sem magyarázta meg, hanem magára vette a bűnt és a szenvedést, és így szabadított meg bennünket. A végső szabadulás feltámadásunk, megdicsőülésünk lesz, amikor követjük Urunkat a dicsőségben.
Teilhard de Chardin jezsuita tudós kis lelkiségi könyvében, Az isteni miliőben ragyogó lapokat olvashatunk a kereszt értelméről. Néhány töredéket idézek belőle. „Igen gyakran úgy állítják elénk imádásra a Keresztet, mint a szomorúság szimbólumát, a tilalom fáját vagy elfojtás eszközét – nem pedig mint nagyszerű célt, amelyet – önmagunkon túljutva – el fogunk érni. (…) A keresztény nem akar elájulni a kereszt árnyékában, hanem fel akar jutni a fénybe, a kereszt fényességébe.”
