Hiszen a nyugati világ hónapok óta úgy tekint az arab világ forrongására, mint „arab tavaszra”. Igaz, hogy most már arról is hallani híreket, hogy Tunéziában a kormányváltás ellenére szinte semmi sem változott. Egyiptomból is egyre több csalódott hang hallatszik, hiszen a kopt keresztények helyzete még nem javult, sőt egyre jobban félnek. Líbiában vér folyik. Pedig a Nyugat Líbiával szemben lépett fel a leghatározottabban – az olajért, a szegények felemelkedéséért, vajon miért is? Jemen szegény népéért mindenesetre nem lépett sorompóba.
Szíria ugyancsak nem volt demokrácia, de a Közel-Kelet viszonylag kiegyensúlyozott társadalmi helyzetű országának látszott. A fiatalok nem így látták. Kimentek az utcára, és tüntetéseik akkor sem maradtak el, amikor egyre többször lőtt közéjük a karhatalom, majd akkor sem, amikor már ígéretek is elhangzottak. A hatalmat öröklő Asszad elnök brutális fellépése mégsem riasztja el a keresztény főpásztorokat?
III. Gregoriosz melkita pátriárka úgy látja, hogy a tüntetések révén megpróbálják szembeállítani a különböző felekezeteket. Elias Tabe damaszkuszi szír katolikus érsek sem örülne Bashar al-Asszad elnök bukásának, mert az a világi beállítottságú Baath párt bukását is jelentené, amely 1963 óta van hatalmon. Egyeduralmi rendszer ez, de a szegények felemelésére is gondol, és nem szélsőséges muzulmán, hanem világi. Antoine Audo káld katolikus püspök Tabe püspökhöz hasonlóan Irakra utal, és kimondja a lényeget. Az iszlamista szélsőségesek hatalomra jutásától tart. A szíriai tizenhétmillió szunnita muzulmán éppúgy nem ismeri a vallásszabadságot, mint a síita muzulmánok, de Szíriában nem agresszív. Asszad rendszere nem demokrácia, de eddig gátat vetett az iszlamista szélsőségnek.
Az arab világ keresztényeinek nincs, nem is lehet más stratégiájuk, csak az iszlamistákkal szemben érvényesülő szekuláris hatalom erősítése.
