Vannak emberek, akik egész életüket a vagyon, a hatalom, esetleg a hírnév megszerzésének szentelik. Sokszor még a keresztények gondolkodását is megkísérti az a hamis szemlélet, hogy akkor érek többet, ha többem van. És ez igaz lehet anyagi, szellemi értékekre egyaránt. A főapostolok minden téren megtapasztalták, mennyire igaz Keresztelő Szent János kijelentése: „Az ember semmit sem vallhat magáénak, hacsak nem a mennyből kapta” (Jn 3,28). Igazán állandó tulajdonunk az, amit Istentől kapunk, és megfelelő alázattal fogadunk.
Péter elsődleges feladata az, hogy megtérése után megerősítse testvéreit. Jézus rá bízza a bűnbocsánat legfőbb hatalmát, mert a megbocsátás a szeretet függvénye. Jézus egyszer egy bizonyos Simon farizeus házában ebédelt, amikor megjelent egy bűnös nő, aki elkezdte mosni a lábát. A megbotránkozó farizeustól megkérdezte: ha ketten tartoznak egy hitelezőnek, egyik ötven, a másik száz dénárral, s mindkettőnek elengedi a tartozást, melyik adós fogja jobban szeretni? Simon úgy vélte: az, akinek többet engedett el (vö. Lk 7, 36-43). Jézus feltámadása után háromszor kérdezi Pétertől, hogy jobban szereti-e őt, mint a többi apostol (Jn 21,15-17). Péternek ezzel a háromszoros szeretetkijelentéssel kell jóvátennie a nagycsütörtöki háromszoros megtagadást. Igen, Péter szerette Jézust a legjobban, mert az Úr neki engedte el a legtöbbet.
Pál fiatal farizeusként meg volt győződve arról: mindennek birtokában van ahhoz, hogy üdvözüljön. Minthogy a keresztények mást és többet akartak, ellenségnek tekintette őket. A feltámadt Krisztussal kellett találkoznia a damaszkuszi úton, hogy észrevegye: valójában semmije sincs, s hogy végre feltegye a kérdést: „Mit tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10). Az ember akkor valósítja meg önmagát, ha Isten akaratát cselekszi – Pál így lett az isteni kegyelem eszköze, „edénye”: helyi egyházak alapítója és az evangélium hirdetője az egész világon.
A főapostolok a jézusi képet hirdetik az egyházról is. Nem azt, hogy mi vagyunk a vezetők, ti az egyszerű hívek, hanem hogy mi a vezetésünkkel szolgálunk titeket, akik „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg” (1Pét 2,9). Péter és Pál vértanúhalálukkal is arra emlékeztetnek bennünket, hogy a keresztények feladata: életükkel tanúságot tenni a feltámadt Krisztusról, aki, ha bűneinkkel nem tagadjuk meg, mellettünk marad, és helyet készít nekünk országában.
