Július 13-án, szerdán, az esti órákban érkezett Otto von Habsburg és felesége koporsója Bécsbe, ahol a kapucinus templom császárkápolnájában ravatalozták fel őket. A gyászolók számára péntek éjfélig volt lehetőség a búcsúvételre. A ravatalnál nemcsak keresztény, hanem zsidó és muszlim imák is felhangzottak, hiszen – amint az elhunyt fia, Karl többször is hangsúlyozta – édesapja számára igen fontos volt e három világvallás békés együttélése. A zsidó közösség tagjai külön gyászszertartásban búcsúztak a „zsidóság érdemekben gazdag barátjától”.
A szombati temetésre zsúfolásig megtelt a Stephansdom, sokan pedig a székesegyház melletti téren, illetve a Hofburg mellett, a Heldenplatzon elhelyezett kivetítőn keresztül kapcsolódtak be a szertartásba. Az osztrák politikai, egyházi és közélet meghatározó személyiségei mellett külföldi vendégek is nagy számban vettek részt a szertartáson. A szentmise elején Ausztria apostoli nunciusa felolvasta a szentatya temetésre írt üzenetét, amelyben többek között ez áll: „Hosszú és tartalmas életútja során Ottó főherceg Európa változó történelmének tanújává lett. Isten előtti felelőssége és jelentős öröksége tudatában mint kiemelkedő európai fáradhatatlanul síkra szállt a békéért, a népek együttműködéséért és egy igazságos rendért ezen a kontinensen.”
Schönborn bíboros szentbeszédét a katolikus köszöntéssel kezdte, amelyet magyarul is elmondott: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Majd a következőket mondta: „Életével Otto von Habsburg megmutatta, hogyan lehet valaki hűséges a hivatásához, annak ellenére, hogy a közeg teljesen megváltozott. Az elhunyt életében Jézus boldogmondásai közül egynek sem volt olyan nagy súlya, mint a békességszerzőkre vonatkozónak.” A bécsi érsek csodálatra méltónak nevezte Habsburg Ottó azon képességét, hogy figyelmesen és szégyenkezés nélkül vállalt teljesen új helyzeteket, s ugyanakkor megvolt benne a bátorság és a határozottság ahhoz ragaszkodni, ami mint örökség és mint feladat származásából következett. Az elhunyttal kapcsolatos ellentmondásos megítélések ezekből a tulajdonságaiból adódnak – folytatta a bíboros. „Van, akinek túl modern és konvencióktól mentes volt, van, akinek túl konzervatív, sőt reakciós. Valójában világító példája a saját, mással fel nem cserélhető hivatásához egy életen át tartó magabiztos, hűséges ragaszkodásnak. – Otto von Habsburg ritka mélységben élte meg a keresztény hitet, ahogyan szüleitől látta. Nem sírta vissza a múltat, de nem engedett azoknak sem, akik mindent sötéten akarnak látni. Elénk élte, hogy hogyan lehet görcsöktől mentesen a tegnapból erőt meríteni a holnap számára. Tanulhatunk abból, ahogyan a történelemhez viszonyult.” A főpap beszédében idézte az elhunytat is: „Isten nem vár tőlünk győzelmeket. A sikert ő adja. Tőlünk csak azt várja el, hogy a legjobbat tegyük, amire képesek vagyunk.”
Miközben megszólalt a Stephansdom legnagyobb harangja, a Pummerin, a koporsót ünnepélyes menetben kísérték Bécs történelmi belvárosán át a Stephansdomtól a Habsburgok nyughelyéül szolgáló Kapuzinergruftig. A gyászmenet, amelyben a családtagok, a vendégek és a papság mellett a katonaság, a különféle tartományok népviseletbe öltözött képviselői és a szövetségek, egyesületek, lovagrendek tagjai is felvonultak, több mint egy kilométer hosszú volt. A kapucinus templom kapujában került sor a legendás kopogtatási szertartásra. A kérdés első két elhangzásakor: „Ki kér bebocsátást?”, az elhunyt származását, illetve érdemeit felsoroló feleletre a hagyományos válasz: „Nem ismerjük őt!” Majd harmadszorra, amikor ez a felelet hangzik el: „Ottó, egy halandó, bűnös ember”, bentről a következő válasz érkezett: „Úgy jöjjön be!” Ezután megnyílt a kapu, és a templom kriptájába vitték a koporsót, ahol szűk családi körben helyezték végső nyugalomra a házaspár földi maradványait. Nyughelyük az altemplomban az oltártól balra és jobbra helyezkedik el, egészen közel Zita császárné sírjához.
Fotó: Varga János (Bécs)
„A nemzeti gondolatba egyesek olyasmit is belemagyaráznak, ami nem tartozik bele. Mi a nemzeti gondolat lényege? Meg akarjuk tartani sajátosságainkat, jellegünket. Magyarok akarunk maradni az európai közösségben. Kiállunk az európai hagyományok és a magyar kultúra mellett. Szeretjük magyar hazánkat, de nem becsülünk le egyetlen más népet, nemzetet sem. Ha a nemzet patriotizmust, hazafiságot jelent, akkor a nemzeti gondolat nagy jövője előtt áll. Hiszen ettől függ az európai jövő. Európának – az Amerikai Egyesült Államokkal szemben – éppen a különböző nemzetek, a különböző kultúrák és nyelvek adják a nagyságát, s ezt meg kell őrizni. Szörnyűnek találnám, ha Európában mindenki kizárólag angolul beszélne.
A nemzeti gondolat tehát korszerű ma is, és az lesz a jövőben is. A rövidlátó nacionalizmustól azonban, amely egyes korszakokban nálunk is jelentkezett, meg kell szabadulni. Az antiszemitizmus meghalt, mégis akadnak egyesek, akik ezt újra és újra hangoztatják. Az ilyen magatartás nem egyezik nemzeti beállítottságunkkal.
Igen fontos a nemzeti hagyományok, értékek fönntartása és erősítése. Akik lebecsülik a nemzeti jelleget, abban tévednek, hogy bár nemzetit mondanak, de nacionalizmust tételeznek föl. Mi patriotizmusra gondolunk, amikor nemzetről beszélünk. Szeretjük az országunkat, szeretjük a kultúránkat, a nyelvünket. Nem akarjuk, hogy mindez eltűnjön. Meg akarunk maradni magyaroknak, Szent István-i értelemben vett európai magyaroknak. Ha Szent István a bizánci császár koronáját fogadja el, régen elsodort volna bennünket a történelem szele. Szent István végleg döntött a magyar jövőről. Az országot bekapcsolta a keresztény Európába, s ezt jelképezi a Szent Korona. Ezért mondottam egyszer: Magyarország államfője nem egy személy, hanem a Szent Korona.”
(Részlet az Új Ember 1993. május 2-ai számában megjelent interjúból.)
