Előttünk a lefelé hajló hosszúkás téglalap alakú tisztás, körötte erdősűrű mindenütt. A szél hol innen, hol onnan lengeti rajta a térdközépig érő fűkalászokat. A tisztás közepén földbarna folt, rajta (inkább tudjuk, mint látjuk) az etetés helye.
Sötétedik. Mögöttünk a nap vöröslő reflektorát egy láthatatlan kéz észrevétlenül egyre lejjebb csavarja. Köröttünk hegyláncok sűrű hátfüzére és az egyre ragyogóbban fölé kúszó hold. Ezüstje, mint valami fordítós film negatívja, valószínűtlen fényeibe kezdi beöltöztetni a tájat. Már mi is alig-alig fészkelődünk.
Mint kikapcsolt motoros repülők, hang nélkül siklunk be, egyre beljebb a várakozásba.
Csak most vesszük észre, hány résen át tolakszik be az emberzaj ebbe a paradicsomi térbe. Nagy testű gépmadár zúg el egyre mélyülő hangjával felettünk. Szemben, a hegyoldal szerpentinén egy autó ereszkedik alá sárgás fényével, mint egy letévedt üstökös. Hazatérő kirándulók kurjantása hangzik, egy álmosan hisztis gyermek sír. Lentről, talán Kisoroszi felől kétségbeesett mentő szirénázik. A tisztás viszont mozdulatlan. Egyszer csak szétnyílik a fűcsomó. Egy róka érkezik. Komótosan baktat végig, míg az etetőhelyhez nem ér. Ott alaposan körbenéz. Csak itt, a kis tisztáson villantja fel a holdfény vörhenyes szőrzetét. Úgy áll ott szaglászva-nézegetve, mint aki megbeszélt találkára számít. Most felénk fordul. Óvatosan emeljük föl a látcsövet. Karnyújtásnyira bámul egyenesen az arcunkba. Farkasszemet nézünk. Aztán elunja, fordul egyet, és ugyanolyan komótosan, mint ahogy érkezett, a másik irányba távozik. A fűcsomók ismét összehajolnak. Nagy sóhajjal kifújjuk a levegőt.
Az alkonyodó este mostanra egészen birtokba veszi a tájat. Köröttünk tücskök és kabócák zengedeznek. A távolból fel-felsír egy macskabagoly.
Ki tudja, mennyit várakozunk, mikor egyszer csak ott terem, középen, az est fővendége. Egy gyönyörű szarvas! Hatalmas agancsával hang nélkül érkezett. Nagy gyanakvással, hirtelen váltott mozdulatokkal kapja föl újra és újra a fejét, ahogy az etetőt szaglássza, a legváratlanabb pillanatban: meglepve-megriasztva a bárhonnan felé irányuló kíváncsiskodást. Félrefordul. Egy apró fehér kis foltocska fénylik fel az oldalán. Majd ismét szembefordul, felemeli a fejét és úgy néz ránk nagy barna szemeivel mozdulatlan. Csak hosszúkás füleit forgatja fürgén, mint akinek ez az apró kis művelet is elég a nagy test biztosításához. Így vizsgáztatja a tájat, míg meg nem győződik minden oldaláról, de még ekkor is, mikor harántterpeszbe állva leengedi nagy koronás fejét, hogy végre elkezdhesse, amiért jött, még ekkor is ott dolgozik benne a kétely, és folytatja rajtaütésszerű felpillantásait, mint akinek sosem szabad végképp megnyugodnia. És igaza van. Hátszél támad. Emberszagunkat pont az arcába sodorja. S mint akit meglőnek, hirtelen felkapja az orrát és ugyanazzal az egy lendülettel fordul egyet a tengelye körül és egy szempillantás alatt eltűnik a fák ágai közt. Mi csak ülünk és bámulunk, mintha még mindig ott állna.
Így köszönt ránk az indulás ideje. S mint akik álomból ébrednek és nagyot sóhajtanak, úgy kelünk, gémberedett tagjainkat nyújtóztatjuk, aztán lekászálódunk a létrán vissza, ismét a földre.
Köröttünk teljesen besötétedett. A hazafelé vezető ösvény fölött a lombos ágak elfedik a teliholdat. Minden ízében a természet itt az úr. És míg baktatunk hárman hazafelé, az én fejemben ott motoszkál a tisztás. A találkozás helye.
A sötétben erdőillat kavarog, föld és rét szaga. Utunkat jobbról-balról szentjánosbogarak világítják.
A tisztás… A rókával és a szarvassal való találkozásunk helye. És egy másik tisztás: ennek a külsőnek a lelkünkben föllelhető mása.
Kiérünk az erdő sűrűjéből. Ismét ott fénylik felettünk, égi trónusán a hold.
Igen, a belső tisztás. A másik ligetes erdő, ahol Isten ott sétál a kert fái közt. Megbújva. Amint ugyanis nappal és a fényben is léteznek rókák és szarvasok, csak behúzódva az erdő sűrűjébe, úgy létezik a Jelenvaló is, meghúzódva dolgaink és a szívünk rejtekében. És ugyanúgy: nem akárkinek és nem akármikor bújik elő.
A murvás út ismét egyenesre vált. Mögöttünk a macskabagoly fel-felsíró hangja egyre távolibb.
Vajon hogyan kell jelen lennem lelkem vadlesén ahhoz, hogy alkalmat adhassak a Jelenvaló előmerészkedésének? Hogyan kell temperálnom a klímát, hogy kedve támadjon átlépni az őt körülvevő sűrűség küszöbén és magától megmutatkozzék? Hogy ne csak bemerészkedjék a nyílt térbe, hanem biztonságban is érezze magát, ott középen, lelkem közepén, és nyugodt pillantással farkasszemet nézhessünk egymással.
Egyre közeledünk a táborhoz, de nekem még mindig nincsen kedvem hazaérni. Ám lelkünk tisztása nemcsak az Isten és az ember találkozásának helye, hanem helyszíne az embernek a másik emberrel való találkozásának is. Amint ugyanis nappal és a fényben is léteznek rókák és szarvasok, csak behúzódva az erdő sűrűjébe, úgy létezik minden emberi szívnek saját valódi érzése, gondolata.
Ám nem akárkinek és nem akármikor akaródzik előbújnia. Vajon hogyan kell jelen lennem a másik lelkének peremén, hogy alkalmat adhassak igazi érzéseinek-gondolatainak előmerészkedésére? Hogyan kell temperálnom találkozásunk klímáját ahhoz, hogy kedve támadjon átlépni az őt körülvevő sűrű rejteke küszöbét, hogy saját jószántából, kedvére megmutatkozzék? Hogy lelkével ne csak bemerészkedjék a nyílt térbe, hanem biztonságban is érezze magát, ott középen, a lelkem közepén, és nyugodt pillantással (úgy, amint vagyunk) farkasszemet nézhessünk egymással.
Átléptük a táborkaput, szemben a parkoló, a fák (itt maradt erdőmaradéka) és a faházunk otthonosan pislákoló fényei.
Vajon merre csatangol most épp a szarvas?
Merre jár, fehér foltocskájával az oldalán?
