Maestro Karajan, akinek művészismeret dolgában csalhatatlan volt a megérzése, kiválasztotta, sőt karrierje egyengetésébe kezdett, amely egyből meredeken ívelt felfelé. Baltsa 1968-ban debütált operaénekesnőként Cherubin szerepében Frankfurtban. Berlin, a Met és több amerikai operaház következett, majd London, Zürich, Párizs. Kamaraénekesként huszonöt szerepben több mint négyszáz alkalommal állt a bécsi Staatsoper színpadán. Talán a görögök sajátossága, egy több ezer éves kultúra büszke örökségének következménye az a tartás és fegyelem, ami Agnes Baltsát Maria Callashoz hasonlóan kivételes emberré és művésszé formálta. Rendezőire figyelmesen hallgat, de egyébként rebellis természetű, spontán reakciójú, déli temperamentuma miatt nehéz partner. Perfekcionista, bár kétségbe vonja, hogy létezik-e egyáltalán perfekció. Ha valaki nehezen nyílik meg, a riporter – igyekezvén megnyerni a bizalmát – módot ad, hogy mesélje el önmagáról azt, amit fontosnak tart.
– Szívesen mondanék egy csattanós sztorit, de ilyennel nem szolgálhatok. Nem szeretek magamról beszélni. Egészséges vagyok, és hálás az Égnek, hogy még énekelhetek. Kérdezzen másokat, akik ismernek, ha rólam akar hallani. Hatéves koromtól annak szentelhettem az életem, amit kezdettől fogva egy életen át akartam művelni: a zenének és az éneklésnek. Megtanultam, mi a tisztelet a publikummal és magammal szemben, mi az önfegyelem, a mindennapi száraz kenyér és a jómód. De nem bíztam el magam. Most is olyan vagyok, mint a pályám kezdetén. Szinte katonás rend szerint élem napjaimat, hisz a művész életében sok a rizikó. Minden nap hozhat nem kívánt változásokat, a pálya végét.
– Az egyik legtöbbet utazó művész. Svájcban, Athénben és Bécsben egyaránt van otthona, de hol érzi magát igazán otthon?
– Mindig ott, ahol éppen vagyok. Negyven éve járom énekelve a világot, és mesélem az életem a fellépéseimben. Mindegy, hogy Japán koncerttermei vagy Lefkas strandja, mindenhol tudok fegyelemmel élni, dolgozni, de éppúgy kényelmesen ki is kapcsolódni.
– Mindig lelkesen ünnepelte a közönség. Mi jut eszébe például az Orpheus és Euridikéről? A görög mitológia talán különösen vonzó „hazai pálya” lehet egy görög művész számára…
– A mitológia soha nem érdekelt. Rengeteget sulykolták belénk az iskolában. Inkább idegen nyelveket tanultunk volna! A szerep egyébként egy zenébe álmodott hatalmas sóhaj, sőt szenvedélyes kiáltás a szerelem és a szeretett partner után. Igénybe veszi az ember szívét, lelkét. Most is éneklem Svájcban…
– Olasz repertoárja különösen gazdag: Mozart, Bellini, Rossini, Donizetti, Verdi…
– A bécsi és olasz klasszikusokat főként Karajan forszírozta. Azokban az években igen sok stúdiófelvételt készítettünk. Nem úgy ment az akkoriban, mint manapság. Szinte érdektelen volt, kik a nagy zenekarok és karmesterek, ennek talán csak az adott pillanatban volt jelentősége. Emlékszem, egyszer kértem Karajant, hogy ismételjünk meg egy részletet a Don Carlosból, mert a felvételkor nem éreztem magam kellőképp felkészültnek. Karajan azonban hajthatatlan maradt: „Gyermekem – mondta -, nincs rá idő! Mindig úgy kell énekelned, mintha az utolsó lehetőséged lenne!” Eboli szerepe csupa emóció és dráma, ahogy szinte magának magyarázza a történteket, szabadjára engedve a lelkiismeretét. Az ember éli, lélegzi, beszéli a szerepet, nem show-t ad elő, hanem önmagát adja. Eközben persze önmagának is részt követel abból, annak minden pozitív és negatív vonzatával együtt. Szinte kiköveteli, hogy átélhesse a szerepét.
– Ha már az emóciókról beszélünk: emlékezetes híres Carmen-sikolya, mely nem várt magas regiszterekbe csapott. A kritika szerint „éneklő színész”!
– Na ja, a művész maga is ég előadás közben! De nem voltam Carmen- típus soha, pedig több mint négyszáz alkalommal énekeltem a szerepet! Carmen felvilágosult, okos és számító nő, aki ugyanakkor a szívét is hagyja spontán megszólalni. Nem az én egyéniségem, de megpróbáltam Carmenként is – mint minden szerepben – a zeneszerzőhöz hű és méltó maradni. Ez a legfontosabb, nem a rendezés. Houstonban például páni félelem fogott el, amikor minden rendezői utasítás nélkül kellett Ponnelle keze alatt színre lépnem. Egyszerűen nem tudtam, hogyan jelenjek meg. Ponnelle csak annyit mondott: „Minden férfi őrült, Carmen nem tehet róla, hogy megőrülnek érte a férfiak. Lépj csak ki egészen természetesen, mintha senki se lenne ott rajtad kívül.” Különös öröm volt számomra Domingóval és Carrerasszal énekelni. Mindkettő a színpad szerelmes félnótása, szívből kedvelt kolléga! Istenem, milyen fiatalok voltunk, Carreras és én, és mennyire bátortalanok, hiszen olyan elődeink voltak, mint Piero Cappuccilli és Mirella Freni. Meghatódás és tisztelet volt bennünk a korábbi nagyokkal szemben. Pedig Carreras és Domingo is igazi sztárok. De ezt nem érti a mai világ, hiszen ma mindenki primadonna és sztár! Mennyire inflálódott a fogalom! Pedig az évi nyolc-kilencszáz végzős énekesből jó, ha ötven nevét jegyzi a történelem.
– A Don Giovanni Elvirája…
– Különösen olyan partnerekkel, mint Furlanetto vagy Ramey, csodálatos szerep volt… de ma már nem szeretem. Unalmasnak, idegennek érzem. Valahogy avítt. Engem a jövő embertípusai, az életképes figurák jobban érdekelnek. Elvirát és vértelen lovagját hallva ma álmos leszek.
– Bécsben különösen kedveltük Ruggero Raimondi partnereként az Egy olasz nő Algírban címszerepében. Hihetetlen, mennyire uralta a hangját…
– Igazi „majd én megmutatom nektek” szerep! Isabella belevaló lány, öntudatos, őszinte, természetes, ugyanakkor játékos, jó humorú. Abbado mesterért rajongtam, Rossini koloratúráriáit pedig nagyon is tiszteltem.
– Mi a véleménye a modern rendezőkről?
– Leginkább Achim Freyer és Ponnelle rendezéseinek vagyok híve. Elutasítom az olyan rendezőt, aki a főszereplőt, a zenét ignorálja. Persze egy operaháznak mindig tele kell lennie. Amikor azonban a függöny felmegy, a közönség illúzióra szomjas. Nem borzalmat, meghökkentést, megrázkódtatást, bosszantást kíván! Az ízlését szem előtt kellene tartani, hiszen közönség nélkül semmi a művész. Különben modern embernek érzem magam, így megpróbálok alkalmazkodni minden rendező elképzeléséhez, egyetlen kritériummal: hogy megőrizhessem a személyiségemet.
– Legutóbb Jenufa Sekrestyés asszonyaként és az Elektra Klütaimnésztra szerepében ejtette ámulatba közönségét
– az utóbbiban a budapesti közönség is megcsodálhatta –, és görög dalestjeivel, Mikis Theodorakis és Manos Hadjidakis szerzeményeivel.
– Klütaimnésztra hálátlan szerep. Tündareosz király leánya, aki megöli a férjét. Kevés együttérzést kelt, pedig az igazi áldozat ő maga. Ha velem úgy bánna egy férfi, mint vele Agamemnon, én is hasonlóképp cselekednék. Nem sajátságos az ókori jogi felfogás? Szophoklész Klütaimnésztra halálával elintézettnek érezte a helyzetet, szerinte megtörtént az igazságszolgáltatás. A hatalom és az igazság az erősebb oldalán állt. Richard Strauss sokkal finomabban árnyalja a jellemeket. Az ő Klütaimnésztrája depressziós, lelkileg tönkretett, neurotikus nő, akinek tragikus sorsa ügyvéd, tette pedig felmentés után kiált. Jellemzése ezért nem állandó visszatérő motívummal történik, hanem különféle hangfekvések keverékével. Igazi pszichodráma! Példaképem, Christa Ludwig csodálatra méltó volt benne. Kedvenc görög zeneszerzőimhez csupán annyit: muzsikáljuk. A zene különben is maga a legszentebb művészet.
