 |
|
Velázquez: Az emmauszi vacsora |
Emmausz öldöklő csata színhelye (1Makk 3,40.57; 4,3), ahol Júdás Makkabeus győzelmet arat a szeleukidák királya, IV. Antiochusz Epifánész hadvezérei fölött. „Ezen a napon nagy szabadulást látott Izrael.” És miután Júdás Makkabeus kiűzte Izrael ellenségeit, hozzálátott, hogy a templomot is megtisztítsa 1Makk 4,8-37).
Ezek a dicsőséges emmauszi remények élednek a két tanítványban, amikor látják Jézust ünnepélyesen bevonulni a húsvéti pompába öltözött Jeruzsálembe, és hallják a felé zengő messiási zsoltárt: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön” (Zsolt 118,26; Lk 19,38). Amikor pedig tanúi lesznek a templom megtisztításának, már nincs kétségük afelől, hogy elkezdődött Izrael megváltása. Ahogyan nagy hatalommal és erővel kiűzte a templomból a főpapi bankár-kereskedő rablómaffiát, úgy fogja megszabadítani Izraelt külső és belső ellenségeitől. Nem ez történt, hanem az ellenkezője. A maffia győzött. Jézust űzték ki, őt pusztították el, ő szenvedett vereséget. Keserves volt tudomásul venni, hogy Jézus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeiket. Borzalmas volt a zuhanás, a kiábrándulás. Iszonyatosan nagyot csalódtak. Csalódtak, de nem a reményeikben. Azokat nem adták fel, azokhoz ragaszkodtak. Ha azokat feladják, magukat adják fel. Az emmauszi remény, Emmausz szent és sérthetetlen, oda kell visszatérni. Mennek is. Meddig tarthatott ez az út? Órákig? Napokig? Évekig? Évtizedekig?
Útközben azonban csoda történt. Epifánia. Megjelenik számukra „Istennek, a mi üdvözítőnknek jósága és emberszeretete” (Tit 3,4). Jézus csatlakozik hozzájuk, maradéktalanul elfogadva őket, elfogadva ítéletüket. Csalódásukban elidegenedtek tőle, ezért idegenként (Lk 24,18) szegődik melléjük. Ez a feltétlen elfogadás legyőzhetetlen erő, ellenállhatatlan szabadság. Egyre közelebb kerülve hozzájuk hatalmába keríti őket, úrrá lesz szomorúságukon. Dermedt szívük felenged, felizzik, s amikor átnyújtja nekik a megtört kenyeret, végképp győzelmet arat: szemük felszabadul az önmagukhoz ragaszkodás, az emmauszi elvárás, az emmauszi remény fogságából, és megszületik bennük a felismerés. Felismerik őt annak, aki valójában: aphanatoszként, a láthatatlanként (Lk 24,31), aki szeretetének értünk vereséget, halált vállaló teljességében a felfoghatatlan, dicsőséges Isten, a mindig csoda, a mindig meglepetés, a mindig titok, a titkok titka. És elindulnak az éjszakában e titok nyomában, messze maguk mögött hagyva a „csalfa, vak remény” idegen földjét, Emmauszt. Jeruzsálemben az egybegyűlt tanítványok öröme határtalan, messze felülmúl minden elképzelést.
