Szent Benedek a következőképpen fogalmaz ezzel kapcsolatban regulájának 43. fejezetében: Mihelyt meghallják az istentiszteletre hívó jelet, azonnal hagyjanak ott mindent, ami kezükben van, és a legnagyobb gyorsasággal induljanak, de mégis nyugodtan. (…) Az istenszolgálatnak tehát semmit eléje ne tegyenek.
A monostorokban napról napra ugyanazokban az órákban mindmáig megszólal a zsolozsmára hívó jeladás, amely félbeszakítja a legfontosabbnak ítélt tevékenységeket, és arra szólít, hogy azokat félretéve Istennek szenteljünk egy darabot a napunkból, az időnkből.
Ez néha nekünk, szerzeteseknek sem olyan egyszerű. Első látásra mennyivel hasznosabbnak látszik egy dolgozat kijavítása, egy testvéri beszélgetés, a fontos elintéznivalókkal való foglalkozás, e-mailek megválaszolása, egy telefonbeszélgetés lezárása vagy az utolsó simítások az épp végzett munkán. Ilyenkor minden fontosabbnak tűnhet annál, semhogy letegyük, ami a kezünkben van, és egy semmilyen közvetlen haszonnal nem kecsegtető foglalatosságba kezdjünk: Isten dicséretébe.
Mit üzenhet nekünk, a ma emberének a korai szerzetesek radikális ideálja, az istentiszteletre hívó harangra azonnal felugró szerzetes képe? Egyrészt azt, hogy imádkozni csak akkor lesz időnk, ha szakítunk rá. „Időt szakítani” – ez a magyar kifejezés talán mindennél jobban érzékelteti, hogy manapság milyen erőfeszítésbe kerül védett időket fenntartani olyan ingyenes tevékenységek számára, mint az Istennel való együttlét. Igazi döntés, életvezetésünkre kiható választás ez.
A korai szerzetesekhez hasonlóan nekünk is ott a kezünkben a döntés, hogy amikor eljön az imádság pillanata, mindent félretegyünk, akár befejezetlenül és tökéletlenül is, azzal a bizalommal, hogy az idő, amelyet most egészen nyilvánvalóan Istennek szánunk, nem elvesztegetett, hogy ő olyankor is munkálkodik a mi ügyünkön, amikor mi megpihenünk nála.
Éppen mivel senki és semmi nem kényszerít bennünket erre a tevékenységre, megtartása nagyon törékeny lehet – ezért védenünk kell ezeket az időket. Ha kell, határidőnaplónkban is jelöljük be: ekkor nem érek rá másra. Mi, a dolgaink után rohanó emberek így követhetjük Cassianus egyiptomi atyáit, akik a harangot meghallva mindent félretéve imádkozni siettek.
