Amikor szeretünk valakit, mindig vele szeretnénk lenni. Ez Isten vágya is, aki maga a szeretet. Azért teremtett bennünket, hogy találkozhassunk vele, és nem lesz teljes az örömünk, míg el nem jutunk a legmélyebb egységre vele. Egyedül ez képes csillapítani szívünk vágyódását. Ő azért szállt alá az égből, hogy velünk legyen, és elvezessen minket a vele való közösségre. János arról beszél levelében, hogy egymásban „lakozunk”: Isten mibennünk, és mi őbenne. Emlékeztet Jézus legmélyebb vágyára, amit az utolsó vacsorán juttatott kifejezésre: „Maradjatok bennem, és én is bennetek maradok” – mondta a Mester. A szőlőtő és a szőlővessző hasonlatával magyarázta el, milyen erős és életbevágóan fontos az a kötelék, amely vele egyesít bennünket. De hogyan jussunk el az Istennel való egységre? János határozottan állítja, hogy elég, ha megtartjuk parancsait. Vajon sok parancsot kell betartani ahhoz, hogy eljussunk a vele való egységre? Nem, mert Jézus minden előírást egyetlen parancsba sűrített. Az e havi igét megelőző mondatban János erre emlékeztet bennünket: „Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint.” Higgyünk Jézusban, és szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket: íme, ez az egyetlen parancs. Az emberi lét abban teljesedik ki, hogy Isten közöttünk lakozik. Ezért csak egyetlen módon lehetünk önmagunk: ha szeretünk. János annyira meg van erről győződve, hogy egész levelében ezt ismételgeti: „Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne." „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk él…”
