A jelenlegi helyzet jó lehetőséget kínál családbarát népesedéspolitika megvalósítására, hiszen a tervezett gyermekek megszületését gátló akadályok elhárításával az állam hozzá tud járulni, hogy több gyermek szülessen meg. A magyar állam a családok támogatására nemzetközi összehasonlításban viszonylag sokat költ: az országban megtermelt jövedelem (GDP) 3,4-3,6 százalékát, ami – az évenkénti hullámzásokat is figyelembe véve – a dán, a svéd és a francia arányokhoz áll közel.
A magyar fiatalok tehát több gyermeket szeretnének, a magyar állam ezt anyagilag támogatja, mégis a sereghajtók közé tartozunk Európában, sőt az egész világon. Miért van ez? Három okot is meg lehet nevezni. Először is a családtámogatási rendszer gyakori változtatását, másodszor a munkavállalás és a családi kötelezettségek összeegyeztetésének nehézségeit, harmadszor pedig a családalapítás komoly akadályait.
Vannak, akik a magyar családtámogatási rendszer tradicionális jellegét bírálják, elsősorban azon az alapon, hogy az túl hosszú ideig kivonja a nőket a munkaerőpiacról, ami egyrészt megtöri a karrierjüket, másrészt megnehezíti, hogy hosszú munkahelyi távollétük után újra el tudjanak helyezkedni. Ez a probléma egyes vélemények szerint a nők egy részét eleve eltántorítja a gyermekvállalástól – azaz a túl hosszú támogatási időszak negatívan hat vissza a gyermekvállalásra.
Magyarországon az elmúlt húsz évben a foglalkoztatott nők legmagasabb iskolai végzettség szerinti összetétele igen jelentősen változott: 1990-ben 43,4 százalékuk csak nyolc általános iskolai vagy alacsonyabb végzettséggel rendelkezett, és mindössze 11,8 százalékuk volt diplomás. 2008-ra 13,3 százalékra csökkent az alacsony végzettségűek, és 27,1 százalékra nőtt a diplomások aránya. A szülőképes korosztályokban még nagyobb arányú az eltolódás. Ez a változás azt eredményezi, hogy módosulnak a nőknek a munka és a családi kötelezettség összehangolásával kapcsolatos elvárásai: egyre többen arra törekszenek, hogy a gyermekvállalás ne vonja ki őket tartósan a munkából, ne okozzon behozhatatlan hátrányt karrierjük terén.
Az utóbbi években jelentősen emelkedett azok aránya, akik nem tartják a gyermekre nézve károsnak, ha az anya a gyermek hároméves kora előtt munkába áll. Megjegyzendő, hogy az otthoni gyermekgondozás, illetve a gyors munkába állás közötti döntés igen gyakran nem értékválasztás kérdése, hanem vagy azért áll munkába a kismama, mert a család nem tudja nélkülözni a munkajövedelmét, vagy azért marad maximális ideig otthon, mert nem tud elhelyezkedni, más esetben pedig azért, mert a gyermekét nem tudja napközben elhelyezni. Mindez arra utal, hogy Magyarországon sem önmagában a gyermekgondozási szabadság hossza befolyásolja a kisgyermekes nők munkavállalását, sokkal inkább az, hogy alig akad példa az otthoni és a munkahelyi kötelezettségek összehangolását segítő, rugalmas munkaidőrendszerek alkalmazására.
Magyarország a részmunkaidőben foglalkoztatott nők arányát tekintve is az EU-tagállamok sereghajtói közé tartozik. Nagy bizonyossággal állítható, hogy a termékenység a részmunkaidős foglalkoztatási lehetőségek bővülése, illetve általában a munkaerőpiac rugalmasabbá és befogadóképesebbé tétele nélkül nem növelhető jelentősen.
A tervezett gyermekvállalás későbbre tolódásában, majd elmaradásában igen nagy szerepet játszik az, hogy a házasságkötések is későbbre tolódtak. Az első házasságkötések száma ezzel párhuzamosan negyven százalékkal csökkent. Ennek az a legfőbb oka, hogy a fiataloknak csak mintegy harminc százaléka választja első párkapcsolati formaként a házasságot.
Az élettársi kapcsolatok rendkívül gyors térnyerése azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a házasság ne foglalna el kiemelkedő helyet a magyar emberek értékrendjében. Egy 2004-ben végzett felmérés adatai szerint a megkérdezettek több mint nyolcvan százaléka nem értett egyet azzal az állítással, amely szerint „a házasság idejétmúlt intézmény”. Még figyelemre méltóbb, hogy kevesebb mint tíz százalék javasolta volna azt a fiataloknak, hogy tartósan élettársi kapcsolatra rendezkedjenek be. Ugyanakkor a többség (60,8 százalék) már azt tartotta kívánatosnak, hogy a fiatalok előbb élettársi kapcsolatban éljenek, és csak annak beválása után kössenek házasságot. Látszólag furcsa módon még az élettársi kapcsolatban élők is „házasságpártiak”, azaz úgy vélik, hogy a házasság a kapcsolat tartóssága, a gyermekvállalás és a gyermek jövője szempontjából előnyösebb együttélési forma, mint az élettársi kapcsolat.
A házasságkötések számának visszaesése két okból is jelentősen rontja a gyermekvállalás esélyeit. Az első az, hogy az élettársi kapcsolatban élőknek lényegesen kevesebb gyermekük születik, mint a házaspároknak. A gyermekvállalás ellen ható másik tényező az, hogy a szülőképes korú nők jelentős részének nincs olyan párkapcsolata, amely megalapozná a gyermekvállalást.
Természetesen az elmagányosodáshoz a házasságok felbomlása is hozzájárul. A válások súlyosan érintik a gyermekek helyzetét is, hiszen többségében (2008-ban közel hatvan százalék) kisgyermekes szülők válnak el.
Mégis helytelen lenne a családokra csak mint a népesedési célok megvalósítóira tekintenünk. A jól működő család elsősorban azok számára jó, akik benne élnek. Ebből a szempontból is érdekes, hogy az egyes emberek visszatekintve hogyan vélekednek a családdal kapcsolatos vágyaik teljesüléséről. A gyermektelen és az egygyermekes nők és férfiak döntő többsége utólag több gyermeket szeretne. Leginkább a kétgyermekesek elégedettek, bár közel egyötödük több gyermekre vágyna. Ám a háromgyermekesek körében már jelentős, a négy- és többgyermekesek esetében pedig már majdnem ötvenszázalékos azoknak az aránya, akik sokallják gyermekeik számát. Ez arra utal, hogy Magyarországon nagyon nehéz több gyermeket felnevelni.
sz. l. b.
