Több gyermekre vágyunk

 

A jelenlegi helyzet jó lehetőséget kínál családbarát népesedéspolitika megvalósítására, hiszen a tervezett gyermekek megszületését gátló akadályok elhárításával az állam hozzá tud járulni, hogy több gyermek szülessen meg. A magyar állam a családok támogatására nemzetközi összehasonlításban viszonylag sokat költ: az országban megtermelt jövedelem (GDP) 3,4-3,6 százalékát, ami – az évenkénti hullámzásokat is figyelembe véve – a dán, a svéd és a francia arányokhoz áll közel.

A magyar fiatalok tehát több gyermeket szeretnének, a magyar állam ezt anyagilag támogatja, mégis a sereghajtók közé tartozunk Európában, sőt az egész világon. Miért van ez? Három okot is meg lehet nevezni. Először is a családtámogatási rendszer gyakori változtatását, másodszor a munkavállalás és a családi kötelezettségek összeegyeztetésének nehézségeit, harmadszor pedig a családalapítás komoly akadályait.

Vannak, akik a magyar családtámogatási rendszer tradicionális jellegét bírálják, elsősorban azon az alapon, hogy az túl hosszú ideig kivonja a nőket a munkaerőpiacról, ami egyrészt megtöri a karrierjüket, másrészt megnehezíti, hogy hosszú munkahelyi távollétük után újra el tudjanak helyezkedni. Ez a probléma egyes vélemények szerint a nők egy részét eleve eltántorítja a gyermekvállalástól – azaz a túl hosszú támogatási időszak negatívan hat vissza a gyermekvállalásra.

Magyarországon az elmúlt húsz évben a foglalkoztatott nők legmagasabb iskolai végzettség szerinti összetétele igen jelentősen változott: 1990-ben 43,4 százalékuk csak nyolc általános iskolai vagy alacsonyabb végzettséggel rendelkezett, és mindössze 11,8 százalékuk volt diplomás. 2008-ra 13,3 százalékra csökkent az alacsony végzettségűek, és 27,1 százalékra nőtt a diplomások aránya. A szülőképes korosztályokban még nagyobb arányú az eltolódás. Ez a változás azt eredményezi, hogy módosulnak a nőknek a munka és a családi kötelezettség összehangolásával kapcsolatos elvárásai: egyre többen arra törekszenek, hogy a gyermekvállalás ne vonja ki őket tartósan a munkából, ne okozzon behozhatatlan hátrányt karrierjük terén.

Az utóbbi években jelentősen emelkedett azok aránya, akik nem tartják a gyermekre nézve károsnak, ha az anya a gyermek hároméves kora előtt munkába áll. Megjegyzendő, hogy az otthoni gyermekgondozás, illetve a gyors munkába állás közötti döntés igen gyakran nem értékválasztás kérdése, hanem vagy azért áll munkába a kismama, mert a család nem tudja nélkülözni a munkajövedelmét, vagy azért marad maximális ideig otthon, mert nem tud elhelyezkedni, más esetben pedig azért, mert a gyermekét nem tudja napközben elhelyezni. Mindez arra utal, hogy Magyarországon sem önmagában a gyermekgondozási szabadság hossza befolyásolja a kisgyermekes nők munkavállalását, sokkal inkább az, hogy alig akad példa az otthoni és a munkahelyi kötelezettségek összehangolását segítő, rugalmas munkaidőrendszerek alkalmazására.

Magyarország a részmunkaidőben foglalkoztatott nők arányát tekintve is az EU-tagállamok sereghajtói közé tartozik. Nagy bizonyossággal állítható, hogy a termékenység a részmunkaidős foglalkoztatási lehetőségek bővülése, illetve általában a munkaerőpiac rugalmasabbá és befogadóképesebbé tétele nélkül nem növelhető jelentősen.

A tervezett gyermekvállalás későbbre tolódásában, majd elmaradásában igen nagy szerepet játszik az, hogy a házasságkötések is későbbre tolódtak. Az első házasságkötések száma ezzel párhuzamosan negyven százalékkal csökkent. Ennek az a legfőbb oka, hogy a fiataloknak csak mintegy harminc százaléka választja első párkapcsolati formaként a házasságot.

Az élettársi kapcsolatok rendkívül gyors térnyerése azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a házasság ne foglalna el kiemelkedő helyet a magyar emberek értékrendjében. Egy 2004-ben végzett felmérés adatai szerint a megkérdezettek több mint nyolcvan százaléka nem értett egyet azzal az állítással, amely szerint „a házasság idejétmúlt intézmény”. Még figyelemre méltóbb, hogy kevesebb mint tíz százalék javasolta volna azt a fiataloknak, hogy tartósan élettársi kapcsolatra rendezkedjenek be. Ugyanakkor a többség (60,8 százalék) már azt tartotta kívánatosnak, hogy a fiatalok előbb élettársi kapcsolatban éljenek, és csak annak beválása után kössenek házasságot. Látszólag furcsa módon még az élettársi kapcsolatban élők is „házasságpártiak”, azaz úgy vélik, hogy a házasság a kapcsolat tartóssága, a gyermekvállalás és a gyermek jövője szempontjából előnyösebb együttélési forma, mint az élettársi kapcsolat.

A házasságkötések számának visszaesése két okból is jelentősen rontja a gyermekvállalás esélyeit. Az első az, hogy az élettársi kapcsolatban élőknek lényegesen kevesebb gyermekük születik, mint a házaspároknak. A gyermekvállalás ellen ható másik tényező az, hogy a szülőképes korú nők jelentős részének nincs olyan párkapcsolata, amely megalapozná a gyermekvállalást.

Természetesen az elmagányosodáshoz a házasságok felbomlása is hozzájárul. A válások súlyosan érintik a gyermekek helyzetét is, hiszen többségében (2008-ban közel hatvan százalék) kisgyermekes szülők válnak el.

Mégis helytelen lenne a családokra csak mint a népesedési célok megvalósítóira tekintenünk. A jól működő család elsősorban azok számára jó, akik benne élnek. Ebből a szempontból is érdekes, hogy az egyes emberek visszatekintve hogyan vélekednek a családdal kapcsolatos vágyaik teljesüléséről. A gyermektelen és az egygyermekes nők és férfiak döntő többsége utólag több gyermeket szeretne. Leginkább a kétgyermekesek elégedettek, bár közel egyötödük több gyermekre vágyna. Ám a háromgyermekesek körében már jelentős, a négy- és többgyermekesek esetében pedig már majdnem ötvenszázalékos azoknak az aránya, akik sokallják gyermekeik számát. Ez arra utal, hogy Magyarországon nagyon nehéz több gyermeket felnevelni.

sz. l. b.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.