Fotó: Merényi Zita
Karácsony éjszakájának evangéliuma kétszer is említi a pólyát. Mária újszülött Gyermekét pólyába takarja és jászolba fekteti (Lk 2,7). Az angyal pedig meghirdeti a karácsony örömhírét a pásztoroknak és jelet ad nekik: „találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,12). Úgy kezdi tehát földi életét a megtestesült Második Isteni Személy, mint minden ember, szegények és gazdagok, hajléktalanok és királyok, együgyűek és bölcsek, mint Salamon, aki Dávidot követte a trónon. Olyan szépen bontja ki ennek a szónak az üzenetét a templomainkban felhangzó karácsonyi ének: „kicsi tested gyönge, mégis / tiéd lesz a föld és ég is.” Az ember igen gyöngének születik. Az újszülöttek dideregve fáznak. Hidegnek érzik a világot, amelybe éppen beleszülettek. És nem is maradnának életben, ha nem karolnák fel, ha nem táplálnák, ha nem melegítenék őket. Nem szólalnának meg, ha nem venné körbe őket az emberek világa. Nem tudnának örülni, szeretni, mások felé fordulni, vagy nagy célokat megvalósítani, ha nem élnék át a kezdeti szeretetnek azt a közösségét, amelyet először a szüleitől, a családjától kell megkapnia az embernek. Ennek az első szeretetnek, ennek az első közösségnek a legfényesebb megjelenése a karácsonyi ünneplés, az otthon és a család biztonsága. Ez él az emlékeink mélyén. Erre vágyunk évtizedek múltán is, ide akarunk visszatérni, ha idős rokonként vagy barátként családdal együtt ünnepeljük a karácsonyt. És ebbe a szeretetbe vágyunk vissza akkor is, amikor a földi élettől búcsúzunk. Pappá szentelésem óta nem egy haldoklót kísérhettem élete utolsó pillanataiban. És a tudatos vagy öntudatlan vágya, törekvése, szinte az utolsó erőfeszítése majd mindegyiküknek az volt, hogy közöljön valami, hogy kommunikáljon, hogy kapcsolatba lépjen. Nem véletlenül tartották szentnek az ember utolsó kívánságát, végső akaratát.
Mert karácsonykor az Isten feltárja előttünk önmagát, de beavat minket saját emberségünk titkába is. Hiszen az ember olyan lény, akinek az élete szeretetből indul, és a szeretetbe tart. Ez a hivatásunk, ilyenek vagyunk. Gondoskodásra szorulunk, majd kibomlik, kivirágzik az életünk, hogy magunk is gondoskodni tudjunk másokról, gazdagítani tudjunk másokat. És végül az emberi szeretetből eljussunk, eltaláljunk, hazataláljunk magának az Alkotónak a szeretetébe.
A karácsony otthonossága fény a számunkra, ahogyan a János-evangélium írja: „a Világosság a világba jött” (Jn 1,9–10). Az egyes ember szeretetéből és a meghitt szeretet közösségéből mint élő, egységes egészből Isten tekint ránk mosolyogva, várakozással, nagylelkű, ajándékozó bőkezűséggel. Az első ajándéka maga az életünk. A méltóság, hogy emberek lehetünk. Hogy néven szólít minket, hogy célt tűz elénk, hogy meghív a saját életében való részesedésre, arra a bizonyos lakomára, amelyről Jézus beszél. Mert hogyan lehet nekünk, embereknek, ételre-italra szoruló földieknek jobban elmagyarázni, hogy meghívót kaptunk egy hatalmas, boldog együttlétre az Atya házába? A második nagy ajándéka maga ez a lakoma lesz, a végső, a nagy, a nyilvánvaló találkozás, amely majd Krisztus második eljövetelével veszi kezdetét.
Ennek a lakomának az előízét érezzük minden Szentmisében, minden Szentáldozásban, valahányszor imádattal térdelünk le az Oltáriszentség előtt. Mert a Második Isteni Személy értünk kiüresítette önmagát, emberré, sőt táplálékká, kenyérré és borrá lett: ennyire szomjazza a mi szeretetünket.
Ez a távlat ragyog fel karácsonykor. Ennek szerény jelképe csak, hogy mostantól megint hosszabbak a nappalok és rövidebbek az éjszakák. Ebbe a teremtett világon túlra nyíló távlatba enged betekintést karácsony ünnepe. Ennek az igazi világosságnak a szelíd jelképe az a gyertya, amit meggyújtunk a karácsonyfa alatt szerényen meghúzódó jászol előtt.
A szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve hálával és viszontszeretettel ünnepeljük az idei karácsonyt. Megújult derűvel, bizalommal, újra tisztán látva a célt magunk előtt, mert máris, most is és elszakíthatatlanul velünk az Isten.
Forduljunk hozzá imádkozó lélekkel, Babits Mihály szavaival:
Mért fekszel jászolban,
ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél
angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-űr szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok
és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt
és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te
e földi test
koldusruháját,
hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak
a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át,
s csillantsd elénk
törékeny játékunkat,
a reményt.
(Karácsonyi ének)
Szeretettel kívánok áldott karácsonyi ünnepeket az Új Ember minden kedves olvasójának!
