Rég túl vagyunk már azon, hogy a versmegzenésítés zenei értelemben kimerüljön puszta dalfabrikálásban. Az egyszerű alaphozzávalók – egy szál gitár, szuggesztív ének, tiszta dallamok, beat és folk – természetesen ma is érvényesek, ám ami elég volt a Kaláka, a Sebő együttes vagy a Szélkiáltó indulásának idején, az manapság már kevés az irodalomszerető nagyközönség figyelmének felkeltéséhez. A műfaj mezőnyének legjobbjai nagyon jól tudják ezt, ám nem valamiféle megfelelési kényszerből, hanem szerves zenei fejlődés eredményeként indulnak új utakra kézen fogva a verssel. Ragyogó példa minderre a Makám Sík Sándor megzenésített verseit tartalmazó, Encián című stúdióalbuma, illetve a Misztrál húszéves jubileumi koncertjének hangzóanyaga.
70-es évektől íródó története során a Makám számtalan formációban muzsikált. Egyetlen biztos pontja Krulik Zoltán dalszerző, énekes; mostanság szinte koncertről koncertre változó összeállításban lépnek színpadra. Jele lehetne ez egy zenekar belső válságának, de esetünkben szerencsére szó sincs erről: Krulik a Makám-alkotóműhely abszolút középpontjaként nem taszító-, hanem vonzóerőként működik, és szerteágazó zenei tevékenységének egy-egy színfoltjához hívja zenélni társait, barátait. A Sík Sándor-dalok öt évvel ezelőtt, egy színházi előadáshoz születtek, s némi áthangszerelés után most kerültek először lemezre Bálint Péter (didzseridu), Bede Sári (ének), Boros Attila (basszusgitár), Gyulai Csaba (ütőhangszerek), Juhász Endre (duduk), Szabó Árpád (hegedű, ének) és a szerző tolmácsolásában. Az együttes repetitív zenei gyökereihez részben visszatérő, rövidke dalcsokor tizenkét szerzeményéből tulajdonképpen csupán nyolc tétel veszi vállára a katolikus költő sorait, s egy játékos, dinamikus nyitódal (Lilé, lilé) után szokatlan zenei szigorúság, sőt, borongós hangulat lepi meg a hallgatót. Napfényesebb ízekre a hatodik számig (A torony kürtöse) várnunk kell, a Nocturnum megzenésítését pedig baljós, keleti melódiákkal incselkedő, háromtételes dalfüzérré kerekíti a csapat. Ezután felemelő folytatás az addigiakat megkoronázó De profundis, majd a
lemezt záró, egy régebbi szerzemény átdolgozásával született Mária, Mária.
Lehetett volna alibizős slágergyűjtemény a Misztrál együttes húszéves jubileumi koncertje, ám az immár két évtizede alkotó, kockázatos döntéseiről méltán híres zenekar a közelgő jeles évforduló alkalmából újabb merészséggel lepte meg rajongóit. Egyrészt bemutattak néhány vadonatúj szerzeményt a készülő (azóta már megjelent) új stúdiólemezről, másrészt megpróbáltak finom szövésű kórusköntöst szabni a dalaik köré. A kísérlet megörökítésre érdemesen kiválóra sikerült, amit főként az átdolgozásokat a csapattal együtt készítő Vedres Csabának, illetve az azokat megszólaltató Csíkszerda kórusnak köszönhetünk. A bőséges válogatás néhol egészen szokatlan dalválasztásokkal szolgál, s a zenekar slágereiként kanonizálódott számok sem az addigi egyértelműségben hangzanak fel: Vedres arányérzékét dicséri, hogy egyetlen szerzeménynél sem tűnik erőszakoltnak a kóruskíséret. Van, ahol csupán egy kis zenei tértágítást kellett végrehajtania, máshol pedig biztos kézzel találta meg a nagyszabásúbb fogalmazásmód után kívánkozó alapokat. Ekképp alakult át a szelíd Békesség-óhajtás sodró lendületű rockdallá, az Esti teázás katartikus erejű minidrámává, a Tündérmenet és a Reggeli reggae pedig fergeteges öröménekléssé. Kedves meglepetés az Égigéző tűpontos vokálpolifóniája, a Vérivó leányok elektronikus zörejekből építkező örvénylése, valamint egy gregorián himnusz (Gyöngyöt az embernek) és egy taizéi ének, a Da pacem, Domine (Zsoltár gyermekhangra) szívmelengető felbukkanása.
Az utóbbi mellé egyébként is szokatlanul nagy számban társulnak békekívánó szövegek a Misztrál-koncertalbumon, míg a Makám Szűz Máriához fohászkodik oltalomért lemezének zárlatában. Ez több mint véletlen: elgondolkodtató egybeesés. Közvetlenül sulykolt mondanivaló helyett mindkét alkotógárda a vallásos irodalom nagyjaival üzeni advent csendességét az egyre barbarizálódó korszellemnek.
