Fotó: Merényi Zita
Napról napra figyelemmel kísérte Ferenc pápa japán útjának eseményeit, nyilván némi nosztalgiával is, hiszen 37 éven át volt misszionárius, kispapok nevelője és egyetemi professzor Tokióban. Nemeshegyi Péter SJ évtizedek óta itthon van már, de amikor nála jártunk, éppen címlistájának frissítésével foglalkozott, hogy – mint minden évben – üdvözlőlapot küldhessen „japánkáinak”: az általa keresztelt mintegy háromszáz egykori tanítványának, akik közül egyik-másik időnként föl is szokta keresni, bár ehhez kilencezer kilométert kell repülni.
A thaiföldi és japán út alkalmából megtudtuk, hogy fiatal korában Ferenc pápa nagyon vágyott volna Japánba misszionáriusnak. Milyen érzésekkel figyelte a közelmúltbeli látogatását Péter atya, aki számára évtizedeken át élő valóság volt a japán misszió? Milyen emlékeket idézett fel Önben a saját missziós működése idejéből?
– A pápa, mint tudjuk, jezsuita, Loyolai Szent Ignác pedig hitterjesztő apostoli rendnek alapította a Jézus Társaságát, amelynek küldetése a keresztény örömhír elvitele az egész világra. Ferenc pápa annak idején, jezsuita novíciusként bizonyára sokat tanult Ignác társáról, Xavéri Szent Ferencről, akit maga a portugál király kért meg, hogy menjen Japánba. Akárcsak a VI. Sándor pápa által kimunkált, híres egyezményről. Ebben képzeletbeli vonalat húzott az Atlanti-óceánba, amelytől keletre a portugálok, nyugatra a spanyolok indulhattak a világ meghódítására. Már az első felfedezőkkel is együtt utaztak szerzetesek: ferencesek, domonkosok, Ágoston-rendiek.
A 40-es, 50-es években engem és általában a magyar jezsuitákat is áthatotta a missziós lelkesedés, erősen motivált a japánbeli vértanúk példája. Ezért – miután a kommunista uralom beköszöntével elhagytuk Magyarországot – az emigránsok közül öten-hatan Japánba jelentkeztünk jezsuitának, ahova ekkor minden rendtartományból lehetett pályázni, mert sok misszionáriusra volt szükség.
Nem a mostani volt az első eset, hogy pápa járt Japánban. Ez a látogatás erősen fölelevenítette bennem II. János Pál 1981-es japán útjának emlékét, aminek szintén nagyon örültem. Abban bíztam, hogy az őt személyesen fogadók között lehetek, de éppen akkor Európába rendeltek a Nemzetközi Teológiai Bizottság tanácskozásaira, ezért csak a rádióközvetítéseket tudtam hallgatni, kissé csalódottan. Például a hirosimai beszédet, amit öt nyelven mondott el, köztük japánul. Még ma is a fülembe csengenek a japán mondatok („Szenszo to va ningen no vaza deszu. Szenszo va si szono mono desz. Szenszo o site va ikenae!”), amelyek magyar fordítása ez: „A háború az ember műve. A háború halált jelent. Soha ne legyen többé háború!”
Nagy siker volt az a látogatás is. A pápának tetszett Japán, és Japánnak is tetszett a pápa.
Mit akarhatnak a pápák Japántól? Miért tartják fontosnak fölkeresni, annak ellenére, hogy a katolikusok, de még a keresztények jelenléte is elenyészőnek tekinthető a maguk fél, illetve két százalékával?
– Japán politikai és gazdasági szempontból fontos ország, ez az egyik magyarázata ennek. A másik az, hogy a keresztény jelenlét, noha százalékosan szerény, nagyon aktív: a katolikusoknak az általános iskoláktól az egyetemekig terjedő, szépen kiépített iskolahálózatuk van. Ezekbe az intézményekbe fiatalok tízezrei járnak, és nem csak katolikusok vagy keresztények. Így aztán nem csupán a hithirdetés az ott dolgozók feladata, hanem a keresztény világnézet terjesztése is, amely a természet szeretetét, az ember tiszteletét, az egymás iránti jóindulatot is magában foglalja. Óriási jelentősége van annak, hogy egy olyan állam, amely egykor vadul üldözte a keresztényeket, az 1850-es évektől mindmáig a teljes vallásszabadság földje.
Miért adhatta Ferenc pápa a japán út mottójának azt, hogy „Védelmezni minden életet”?
– Bizonyára a természet szörnyű, mindennapos rombolása miatt, összhangban a Laudato si’ kezdetű enciklika gondolataival. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a pápa Assisi Szent Ferenc, „a természet védőszentje” nevét vette fel! Az élet, minden élet védelme a kereszténység hozzájárulása az emberiség kultúrájához, a háború, az abortusz, az eutanázia elítélését is beleértve. Mert minden élet Isten ajándéka, és tiszteletet érdemel.
Mi a helyzet a japán társadalom olyan, a pápa által is emlegetett válságjelenségeivel, mint a magány, az öngyilkosság, a lelki irányvesztettség, amelyek különösen jellemzőek a fiatalok körében? Mik lehetnek ezek mélyebb okai? Hogyan segíthet orvoslásukban a kereszténység?
– Szociológusok tudnák ezt mélyebben elemezni. Az életideálok hiánya, a szórakozásaik üressége, a pénzcentrikusság biztosan az okok között szerepel.
De amit a tévéközvetítésekben láttam, egészen másról szólt. Már rögtön az első pápai misén nyolcvan-százezer ember vett részt, ami a megkeresztelt katolikusok félszázaléknyi arányához képest óriási szám, és nagy lelkesedést, vidámságot lehetett érzékelni, minden arcon mosoly fénylett. Aztán a fiatalokkal való találkozó a tokiói székesegyházban! Hárman kérdést is föltehettek, köztük egy középiskolás, dundi fiú. Ő arról panaszkodott, hogy csúfolják a társai, mert kövér. És a pápa nagyon jól, kedves humorral válaszolta meg a kérdését. Megszólította a „csont és bőr soványakat”, és azt kérdezte tőlük: „Azt képzelitek, hogy ti vagytok a szebbek?” Aztán a boldogság titkáról beszélt: arról, hogy valakiért kell élnünk, első helyen Istenért, de rögtön utána a felebarátainkért.
Nekem különösen sokat jelentett az is, hogy járt a Sophia katolikus egyetemen, ahol évtizedeken át tanítottam. Ott is szép beszédet mondott: a Szent Ignác-i hagyomány szellemében az emberiség számára boldogabb világot tervező szellemi emberek munkájáról.
De mi a helyzet a japán társadalom válságjelenségeivel? A fiatalok többségével?
– A sintó, amely eredetileg a japánok vallása volt, mára már folklór csupán; kevés mai japán ember számára jelent mély személyes meggyőződést a hitvilága. A sintó istenségekre a mai Japán mesealakokként tekint. A buddhizmus, a béke, a jóság, az irgalom vallása, amelynek a VI. századtól nagy hatása volt Japánban, szintén kikopott a mindennapokból. Ha egy átlagos japán fiatalt megkérdezünk, hogy milyen vallás híve, jó eséllyel ezt válaszolja: „A családom buddhista, én viszont semmilyen felekezethez nem tartozom.” Ha pedig az ember halál utáni sorsáról érdeklődünk, feltehetőleg „nem tudom” lesz a válasz.
A japánok többsége érdekes módon mégis optimista, „majd csak lesz valahogy” alapbeállítottságú. Számukra mindennek az alapja az „ősirgalom”, a jóság. De hogy ez a meggyőződésük honnét jön, rejtély, mivel vallásos hit nincs mögötte. Talán a buddhizmus maradványa. Akik keresztény hitre térnek, erre az előzetes ismeretükre, beállítottságukra tudnak építeni.
Hogyan dolgozta és dolgozza fel Japán a nemzeti tragédiáit: Hirosimát, Nagaszakit és a 2011-es hármas katasztrófát: a földrengést, a szökőárt és a fukusimai atomerőmű-balesetet? Miért helyezett a pápa akkora hangsúlyt ezekre a látogatása során?
– Ami a földrengést és a szökőárt illeti: a nagy természet óriási erőinek az emberek boldogsága ellen fordulása, ha az istenhit nem általános, még a szokásosnál is nagyobb sokk egy nemzet számára. Mélyen kell hinni Isten jóságában ahhoz, hogy el lehessen fogadni: a Csendes-óceán, amely amúgy békésen és nevével összhangban csendesen mossa a japán partokat, képes emberek ezreit meggyilkolni. A japánok nagyon szeretik a természetet, a természet szépségeit és mindent, ami szép. Körülöttük minden szép: a legapróbb használati tárgyaik, de még a hippijeik öltözete is.
A két atombomba-támadás még nagyobb traumát okozott. Csak azért nem lett belőle Amerika-gyűlölet, mert Japán kezdte a háborút, és Ázsia meghódítása volt a célja. Érezték, hogy nem voltak vétlenek, de természetesen ez semmiképpen nem igazolja az USA akciójának embertelenségét.
Érdekes a két város eltérő hagyománya, emlékezetkultúrája. Hirosimában, ami nem különösebben vallásos város, minden évben megemlékeznek a tragédiáról, csakúgy, mint Nagaszakiban, amely a japán kereszténység központja. De míg Hirosimában inkább csak a hősök szellemét emlegetik és emlékműveket emelnek, az áldozatok túlvilági sorsáról pedig nemigen esik szó, addig Nagaszakiban minden alkalommal miséket mutatnak be, imádkoznak értük, az irgalmas Isten jóindulatába ajánlják őket.
Hogyan képzeljük el a picike Japán Katolikus Egyház püspökeinek munkáját? Mi következik a lelkipásztori jelenlétre vonatkozóan a kisebbségi helyzetből?
– Hirtelen virágba borulás, nagy növekedés nem várható. Marad a csendes fejlődés útja. De ezt sem szabad lekicsinyelni. Sok száz keresztény templomban hirdetik békében az evangéliumot, az iskolákban pedig emberszeretetre oktatnak.
A püspökök úgy érezhetik magukat, mint annak idején Péter apostol: az ő korában is kis csoportocska volt a keresztény Egyház, és csak reménykedtek abban, hogy Krisztus nagy királyságának kora is eljön egyszer.
A missziós lendület azonban talán lehetne nagyobb is, hogy legalább a szimpatizánsok száma növekedjen lassacskán, s a keresztény humanizmus egyre többek számára meggyőződéssé váljon.
Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy kedves történetet, amelyet nemrég írt meg nekem Vértesaljai László rendtársam, a Vatikáni Rádió magyar adásának vezetője. Rómában ugyanabban az étkezőben reggelizett, ahol négy japán pap. Látta, hogy gyűrű van a kezükön, vagyis mind püspökök. Szalvétát vitt nekik, és bemutatkoztak egymásnak. Amikor elárulta, hogy magyar, mind a négy püspöknek felcsillant a szeme. „De hiszen bennünket mind ugyanaz a magyar professzor tanított a Sophia Egyetemen!” És kisvártatva kiderült, hogy az a magyar professzor én voltam.
Milyen a vértanúk emlékezete a japán Egyházban? Mennyire részei ott a katolikus köztudatnak?
Tudnak róluk, „nagy ősök unokáinak” tartják magukat, de túl sokszor nem gondolnak rájuk, mivel fél évszázada vallásszabadság van. Egy biztos: ha valaki állást keres, jó pontot jelent, amikor kiderül, hogy katolikus.
A pápa a nagaszaki beszédében hangsúlyozta a betegek, a fogyatékossággal élők, az idősek, az elhagyottak, a menekültek és a vendégmunkások iránti kötelező szolidaritás jelentőségét. Az utóbbiakat miért említhette külön is?
– Japán zárt társadalom, a japánok nem igazán befogadók. Egy japánnal barátságba keveredni nemigen lehetséges, de ha sikerül, életre szóló lesz az a barátság. A vendégmunkások száma amúgy nem túl magas, de nem lehet könnyű dolguk.
A japánok a külföldiek közül az angolokat meg a németeket becsülik igazán, a latin népeket már nem annyira. Az ázsiaiakkal, az indiaiakkal szemben – és általában mindazokkal szemben, akik kívül esnek a „pálcikakultúrán”, amely Kínában, Koreában, Vietnámban és náluk jellemző – bizalmatlanok, lenézésre hajlamosak.
Volt-e olyan gondolat a pápai beszédekben, amelyre különösen felfigyelt?
– Az tetszett a legjobban, amit a fiataloknak mondott. Hogy ne tárgyakért, a birtoklásért, hanem másokért akarjanak élni. Hogy mások szemébe nézzenek sokat, és ne magukat nézegessék a tükörben. Mert az a tükör egyszer össze fog törni.
