Mindent köszönök az Úristennek

Fotó: Lambert Attila

 

Mikor érezte először, hogy Isten szólítja Önt, és elhívja a papi, szerzetesi hivatásra?

– A II. világháború alatt elhagyni kényszerültünk gyerekkorom megszokott, természetes életformáját, színhelyeit. Berettyóújfaluban születtem, Nagyváradon töltöttünk néhány évet. Édesapám vármegyei tisztviselő volt. Amikor a hadi események közeledtek hozzánk, a minisztériumból ránk parancsoltak, hogy el kell hagynunk a várost. Kézipoggyásszal a kezünkben teherautóra raktak bennünket, és elhoztak Budapestre. Mindenünk elveszett, a biztonság, gyerekkorom világa. Édesapámat elvitték katonának, mi pedig anyámmal és húgommal Budán éltük át az ostromot. Hónapokig nem tudtuk, apánk él-e, vagy sem, aztán hazakerült, amerikai fogságból.
Tizenkét éves voltam akkor, és nem egyszerűen rémületet éreztem, hanem rájöttem, hogy minden, ami addig az életemet jelentette, veszendő, és arra gondoltam, valami mást kell keresnem, hogy az életemnek értelmet adjon. Ettől kezdve tapogatóztam a papi, szerzetesi élet felé. Nagyváradon a premontrei gimnáziumba jártam, Budapesten pedig a piaristákhoz kerültem. Náluk a felfordult világban otthonra találtam. Otthon nehéz körülmények között éltünk, de mivel jól tanultam, az osztályfőnököm szerzett nekem tanítványt, hogy némi jövedelemhez juthassunk. Az osztályomba járó egyik gyerek szüleit rávette, hogy fogadjanak fel a fiuk mellé házitanítónak. Attól kezdve együtt tanultunk, megragadott a tanítás öröme. A tanítványom élénk eszű gyerek volt, nem buta, csak szétszórt; a szülei színészek voltak, nem nagyon figyeltek rá. Mivel azonban foglalkoztam vele, kedvet kapott a tanuláshoz, én pedig örömömet leltem abban, hogy valakit vezethetek, közben jobban elmélyülhetek a tanulásban, és nemcsak a saját, hanem az ő feleletei is érdekelnek. Lassan kialakult bennem, hogy piarista leszek, egy tanító szerzetesközösség tagja. Sokat olvastam, a tanulás és a könyvek jelentették nekem a kapaszkodót azokban az időkben.
Addig is keresztényként nevelkedtem, de akkor az Istennel való kapcsolatom is elmélyült, személyessé vált. Abban az elveszettségben az istenhit támpontot jelentett számomra.

Milyen volt papként szolgálni a kádári konszolidáció, az úgynevezett puha diktatúra évtizedeiben?

– Nagyon megrázó, mert teljesen ateista miliőben éltünk, és az állami iskolákban tanító tanárokat arra kényszerítették, hogy akár tetszik, akár nem, a szocialista ideológia hirdetői, képviselői legyenek. Összesen nyolc egyházi iskola működött, amelyek viszonylagos szabadságot élveztek. Ezek egyike volt a miénk. Nagyon átéreztük, hogy a szülők, akik hozzánk küldik a gyerekeiket, nemcsak azért teszik ezt, mert jó iskola vagyunk, hanem mert azt szeretnék, hogy megerősítsük őket és a gyerekeiket a kereszténységben. Kecskeméten is tanítottam egy darabig, találkoztam bentlakó diákokkal, ami nagyon sokat jelentett számomra. Később a budapesti iskolába kerültem. Az oktatás mellett itt is fontos volt a nevelés. Nem erőszakkal, hanem derűvel, családiassággal fogadták a gyereket, és igyekeztek megszerettetni vele a kereszténységet egy nagyon nehéz világban. A háború utáni szegénységben éltek ezek a gyerekek, és sem az otthon, sem a világ nem nyújtott nekik szórakozást, ezért mi vittük el őket kirándulásokra meg nyaranta táborokba. Ennek során kibontakozott az életüknek egy másfajta, baráti gazdagsága. Moziba, színházba jártunk velük. Cserkészhagyományok éltek mind­abban, amit csináltunk, bár cserkészetnek nem hívhattuk, mert tilos volt. Mind­ez sokat jelentett nekik, és számomra is kinyitotta az égboltot. Mára elveszett az iskolának az a fel­adata, hogy ne csak tanítson, hanem a gyereknek szinte az egész életét betöltse. A világ színesebb lett, a gyerek tanfolyamra jár, nyelvet tanul, az iskolán kívül is. A háború utáni sötét, nyomorúságos világban az iskola volt az a hely, ahol a gyerek valamilyen módon otthonra talált. Ez tette a tanáréveimet szerzetesként is nagyon gazdaggá és színessé.

A papi szolgálat hogyan kapcsolódott a tanárihoz?

– A tanári szolgálat egyúttal lelkipásztori szolgálat. A mi rendünknek az a célja, hogy gyerekeket neveljen. Legmélyebb spirituális elkötelezettségünk, hogy nem csak tanítani akarunk, hanem nevelni, az evangélium szellemében. Ez a világgal való kapcsolatot is jelenti: rengeteg emberrel találkozunk, akiknek bemutatjuk az életét. A pályaválasztás idején például elmegyünk egy faluba, ahol az orvos egy régi diákunk, elvisszük hozzá a gyerekeinket, és ő beszél nekik arról, hogy mit jelent ma orvosnak lenni egy településen. A diák így képet kap arról, hogyan alakulhat a felnőttélete, milyen utakat választhat, milyen célokat tűzhet maga elé. Mindez hallatlanul gazdag felkészítés az életre. Emellett az, hogy az ember meghívásra időnként elmegy lelkigyakorlatra egy városba vagy faluba, mellékes. Nem arról van szó, hogy a szolgálatunk egyik része lelkipásztori, a másik pedig civil, amely megtanítja a gyereket a nyelvtanra vagy az irodalomtörténetre. Éppen ellenkezőleg: a tanítással meg a diákokkal való sokszínű, az egész életet átfogó foglalkozáshoz tartozik hozzá szervesen a kereszténységünk.

Jézus azt mondta az utolsó vacsorán tanítványainak: gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. Megmutatkozott ez valamilyen formában az Ön papi, szerzetesi életében is?

– Természetesen, hiszen ránk nehezedett egy diktatúra gyűlölete. Nem derűs fickók voltak ezek az emberek, hanem erőszakosak, és a pokolba kívántak bennünket, oda is küldtek volna, ha megtehetik. Pórázon akartak tartani minket, hogy érjük be annyival, amennyit megengednek. Ketrecben éltünk, ahol nem volt könnyű fesztelenül mozognunk.

A rendszerváltozás óta kapitalizmusban élünk, és nagy közömbösség tapasztalható Krisztus tanítása iránt.

– Bizony, nem keresztény világban élünk. A kommunizmus és a háború pusztításai megviselték a társadalmat, nem csak a miénket, hanem egész Európa társadalmát. Ennek következtében a kereszténység ma már nem az egész társadalmat átható közös hit vagy meggyőződés, hanem lassanként csupán egy kisebb csoport hite vagy vallása. Ezt tapasztaljuk, de mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az ellenségeinket is szeretnünk kell. Azok esetében, akik nem vallják a hitünket, csak éppen nem tartoznak hozzánk, nem beszélhetünk ellenségekről. Őket is tisztelnünk, szeretnünk kell, és megértenünk. Nem volna jó eleve rosszat feltételeznünk róluk. Tudomásul kell vennünk a másságot, miközben ragaszkodunk a saját meggyőződésünkhöz, derűsen, jókedvvel, reménykedve éljük a hitünket. Akkor talán a hozzánk közömbösen vagy ellenségesen viszonyulók is ráébrednek, hogy nem valami eszetlen, életidegen programot képviselünk, és lehet együttműködni velünk.

A mai világban az a benyomásunk, hogy mindent a sikeresség, a pénzorientáltság határoz meg. Ez alapjában szembemegy a kereszténységgel. Mindig így volt ez, vagy csak korunk jellemzője?

– Ma különösen így van ez. Régen keresztény világ volt, az egész társadalmat áthatotta a kereszténység, most pedig nem hatja át. Ez azonban nem jelenti azt, hogy okunk lenne sértődöttet játszani; a kereszténységnek hozzá kell szoknia ehhez. A kereszténység őskorában sem lett egy csapásra keresztény a római világ, hanem csak lassanként. Üldözték a keresztényeket, vértanúk is voltak, de ők nem haragudtak, hanem képviselték az akkori világban az evangéliumot, abban a reményben, hogy majd csak észhez térnek az üldözőik vagy azok, akik egyszerűen csak nem fogadják el a kereszténységet. Ezt próbáljuk tenni mi is, nem haraggal, ellenséges indulattal, hanem megértéssel. Elfogadjuk, hogy vannak, akik másképpen gondolkoznak, mint mi, és joguk van ehhez. Nekünk pedig van jogunk ahhoz, hogy a másságukban tiszteljük és próbáljuk rávenni őket arra, hogy ne az ellenséget lássák bennünk, hanem más világnézetet valló embereket, akiket ellenfélként is tisztelet illet.

A jövő évben Budapesten lesz a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Az évek során mennyire mélyült el Önben az Eucharisztia iránti tisztelet, az, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben? Vagy ez mindig magától értetődő volt az Ön számára?

– Ebben a hitben nevelkedtem, ez mindig természetes volt számomra. Nyilván ahogy az ember egyre idősebb lesz, és okosabb, olvas, imádkozik, papként kiszolgáltatja az Eucharisztiát, és beszél róla, idővel elmélyül, gazdagodik az Oltáriszentséghez és a benne jelen lévő Krisztushoz való egész viszonya. Kisgyermek voltam, amikor 1938-ban Magyarország adott otthont az eucharisztikus világkongresszusnak. Nagyon lelkesített ez engem, a rádióban is hallgattuk a híreket. A faluban, ahol akkor éltem, a templomban összegyűjtötték a ministránsokat, én is köztük voltam. Az emberek valóban örültek ennek az eseménynek. A mai, pluralista világban kicsit bonyolultabb a helyzet. Nagyon fontosnak tartanám – és a szervezők is ezen igyekeznek –, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ne politikai tüntetésként, mint­egy erőfitogtatásként jelenjen meg a társadalomban a többiek számára. Az eucharisztikus körmenet nem keresztény tüntetés, hanem csöndes hitvallás. Azért fohászkodom az Úristenhez, hogy úgy tudjunk kimenni az utcára az Oltáriszentséggel, az imáinkkal, az énekeinkkel, hogy a másként gondolkodók is tisztelettel nézzék ezt, mi pedig imádkozzunk azokért az emberekért, akiknek a háza előtt elhaladunk. A mai világban ez volna az eucharisztikus kongresszus igazi szépsége.

Ha elgondolkodik hatvanévi lelkipásztori szolgálatán, milyen érzései vannak?

– Örülök, hogy az Isten megadta nekem ezt a hivatást, és annak is, hogy viszontagságos körülmények között lehettem pap, mert ez sajátos fényeket, utakat nyitott meg előttem. Más korban nyilván más szépségekkel járt volna együtt a papi szolgálatom. Ha visszanézek, mindent megköszönök az Úristennek, mert a pályám gazdag és szép volt.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..