Lázár Ervin közelében
Fotó: családi archívum

 

Lázár Ervin tizenhárom éve halott. S jó évtizede annak, hogy Komáromi Gabriella irodalomtörténészként az életmű szolgálatába szegődött. Négy évet szánt arra, hogy monográfiát írjon róla az Osiris Kiadónak, majd az özveggyel, az azóta már szintén elhunyt Vathy Zsuzsával képes albumot állított össze a Napkút Kiadónál. Tanulmányai, esszéi mellett A bolond kútásó címmel ő szerkesztette a válogatott novellákat, s a közelmúltban sajtó alá rendezte és utószóval látta el az összegyűjtött novellák második kötetét is, Játék álarcban címmel. Mindkét novellaválogatás a Helikon Kiadónál jelent meg. A jövő évi könyvhétre jön a harmadik kötet is. S hogy melyik az összegyűjtött novellák első kötete? Mi lenne más, a Csillagmajor. Ehhez ugyanúgy nem szabad hozzányúlni, mint Mikszáthtól A jó palócokhoz, a Tót atyafiakhoz, Kosztolányi Esti Kornél című kötetéhez vagy a Szindbád-novellákhoz. A Csillagmajor úgy jelent meg, ahogy a szerző megszerkesztette. Megbonthatatlan ez a novellafüzér. A szereplők és az idő révén még regényszerűsége is van.
A Játék álarcban című kötetet a kaposvári Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtárban mutatták be. Kaposváron, 2006-ban, Takáts Gyula sokadik születésnapján történt, hogy Komáromi Gabriella félénken odafordult Lázár Ervinhez: „Ervin, szeretnék könyvet írni magáról.” Majdani könyvének főszereplője ekkor megölelte, majd kabátját fölsegítve a ruhatárban megperdítette maga körül. Nem telt bele egy esztendő, s ugyanabban a fekete kabátban a temetésére indult – emlékezett fájdalmasan Komáromi Gabriella. Lázár Ervin halálának ötödik évfordulójára azonban megjelent a monográfia.
– Ötszáz kéziratoldalba, négyszáz nyom­tatott oldalba fért bele mindaz, amit Lázár Ervin életéről, munkásságáról el akartam mondani – mesélte. – A magyar írótól elvárják, hogy a pályája szakadatlanul felfele tartson. Pedig minden életpálya más. Vannak korán kihunyó üstökösök és későn érő tehetségek. Lázár Ervin életműve alig több mint negyedszázad alatt született. Az ezredfordulótól kezdve a halállal szembenéző, szenvedő emberként volt jelen, akit elkerültek a mesék, a novellák. Csak hetven évet adott neki a sors, mégis teljes az életműve. Pályája olyan volt, akár a természet rendje: kibontakozás, csúcs, azaz a virágkor, majd pedig a hanyatlás. A mesék és novellák korszaka egyszerre kezdődött, és egyszerre ért véget. Egy tőről fakadtak, ugyanazon tehetség és irodalmi eszköztár alakította őket. Számos művére azt mondjuk, mesenovella. Nehéz eldönteni, hogy a Vacskamati virágja az egyik legszebb mesénk vagy a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes novellája.
Berta Mária főorvos – akit régi barátság kötött az íróhoz – boncolta fel a halott Lázár Ervint. Az író ismerte és szerette a madárvilágot. Kedvence a feketerigó volt és a gyurgyalag. Amikor az orvos elkezdte a munkáját, egy feketerigó szállt a kórbonctan ablakára, és addig énekelt, amíg Berta Mária be nem fejezte a munkáját. Az orvosok úgy vélekedtek, több embernek is sok lett volna, amennyit Lázár Ervin szenvedett. Harminc műtét és műtéti jellegű beavatkozás várt rá az élete végén.
– A madarak iránti szenvedélyes szeretete öröklődött. Emberfiát nem láttam jobban vágyni az unokákra, ennek a naplójában is nyoma van. Egyszer a harmadik emeleti lakásban láttam, amint Blanka unokája, akit soha nem ismerhetett – immár a másik néggyel együtt –, a kis kezével mintha morzsákat szórt volna a parkettára. Mit csinálsz, Blanka? – kérdeztem. Etetem a gyurgyókákat – jött a válasz. Nagyapja így becézte a gyurgyalagokat. Tavasszal figyelte, mikor szólalnak meg először. Vajon azóta ki figyel rájuk?
Lázár nem csak a természetet szerette ilyen szenvedéllyel. Az embert is. A „szeretet lángelméje” volt, mondta róla Alföldy Jenő, aki kritikusként kezdettől mellészegődött. A vallási toleranciát is a családból hozta. Katolikusok, evangélikusok, reformátusok egyaránt akadtak a famíliájukban, s még egy nazarénus nagynéni is. Maga és a felesége katolikus volt, a lányai is, de a fiát evangélikusnak keresztelték, hogy a nagyapa örüljön. Ennek a toleranciának a révén lehetett barátja a kommunista Bertha Bulcsu, a szocialista Szakonyi Károly és a néha túlságosan is jobboldali Gyurkovics Tibor. Temetésén Orbán Viktor éppúgy megjelent, mint Esterházy Péter és Csurka István. Egy temetésnyi időre a koporsója is összetartotta a nemzetet és a darabokra tört irodalmi életet. Nem szerette a nagy szavakat, a pántlikás hazaszeretetet. Úgy tartotta: a hazaszeretet egyszerűen szolgálat. Istenről is – akinek nevét mindig nagybetűvel írta – ilyen egyszerűen beszélt: „Aki távolodik Istentől, az is közeledik hozzá, csak a hosszabb utat választotta. Félúton lehetek.” Nem szerette a fanatizmust és nem szerette azt sem, ha nincs kérdőjel valami mellett. Az élet legnagyobb dolgaival kapcsolatban is egyszerűen fogalmazott. Naplójában és a műveiben is.
Ha nem élt volna benne a transzcendens, nem tudta volna így megírni a novelláit, meséit. Hiszen sok esetben nehéz megállapítani, hogy álom-e a történet vagy valóság. Sok írása a misztikumba vezeti az olvasót. Nem könnyű eldönteni, hol kezdődik a valóság, és hol ér véget. A Csillagmajor című kötete látványos bizonyíték erre. Tündérinek, mágikusnak is nevezhetjük a realizmusát. Úgy mondott történetet, ahogy hajdan a nagy mesélők a pusztán, a Nagyszederfa alatt.
– A bolond kútásó című kötetbe azt a húsz novellát válogattam, amely kiragyog az életműből – fűzte tovább a szót Komáromi Gabriella. – Olykor fölébredtem éjszaka, s kivettem egyiket-másikat, aztán reggelre visszakéretőzött némelyik. Kegyetlenül szigorú válogatás ez, de vállalom. Arra törekedtem, hogy a novellista Lázár mindhárom arcát felmutassam: a megváltásért viaskodót, a kölykösen játszót, illetve a mesébe menekülőt.
Meséit nem csak a gyerekeknek írta. Ha valaki azt mondaná rájuk, hogy gyerekmesék, akkor feltétlenül hozzá kellene tennie: egy szólamát érti a gyerek, a másikat már nem. Többszólamú alkotások. Novellái is sokértelműek, parabolikusak. A meseíró árnyékában ott van a novellista, mert Lázár Ervin A hétfejű tündér óta a legnagyobb mesemondónk, de számon kell tartanunk, hogy a legnagyobb novellistáink egyike is.
Míg Komáromi Gabriella a Lázár Ervin élete és munkássága című monográfiájában a tradíció felől közelítette meg a novellák világát, és az útkeresésre koncentrált, addig a most megjelent, Játék álarcban című válogatásban az időrend lett a szerkesztés alapelve. 1957-től 1968-ig megjelent novellái kerültek a kötetbe. A nyitódarabot huszonegy esztendősen írta, és a Somogyország című lapban jelent meg. Első novellája nem zsenge; akár a Csillagmajorba is bekerülhetett volna. Lázár sem meseíróként, sem novellistaként nem mutált. Egyetemista korában egy irodalmi pályázat harmadik díját nyerte el, megosztva. Akkor éppen Pécsett volt gyakorlaton. A díjjal 300 forint járt. S hogy örült-e neki? Komáromi Gabriella megkérdezte erről a legjobb barátját, Király Ernőt. De még mennyire! – válaszolta. – 130 forint volt az albérlete, és öt könyv vásárlása miatt éppen adósságba keveredett…
Ahhoz, hogy valaki el tudjon mélyülni egy író életművében, szüksége van arra, hogy bejáratos lehessen a hagyatékba. Vathy Zsuzsa, az író felesége – teljes bizalommal – mindent a monográfiaíró rendelkezésére bocsátott: kéziratokat, dokumentumokat, levelezést. Sőt, egy doktorandusszal elkészíttette a hagyaték inver­tá­riumát. Komáromi Gabriella időnként kapott egy rózsaszín szalagos kulcscsomót a lakáshoz. Egyikük fejében sem fordult meg, hogy a hagyatékban valami röstellnivalót talál a kutakodó. Tisztább emberről nem írhattam volna könyvet – jegyezte meg Komáromi Gabriella. S hogy miként kezdődött ez?
– Gyurgyák János történész, az Osiris Kiadó igazgatója azt mondta, amikor bemutattam neki eddigi írásaimat, hogy két hónap múlva várja a monográfia szinopszisát. Ám én fölvetettem: Vathy Zsuzsát is meg kell kérdezni. Azt mondta, jogilag erre nincs szükség. Én viszont nem jogi, hanem erkölcsi kérdésnek tekintettem ezt. Ráadásul praktikusnak bizonyult ez a döntés, hiszen minden Zsuzsa birtokában volt. Ettől kezdve tíznaponként, amikor Pestre utaztam, mintegy beköltöztem Ervin dolgozószobájába. Hat hatalmas kartondobozban, hat mappában és a katonaládában kutathattam, ami Ervin dédnagy­bátyjáé volt, aki huszonévesen meghalt a fronton Galíciában, de a ládáját visszaküldték. Még az itt őrzött szerelmes leveleket is kézbe vehettem. Életemben nem láttam ennyit egy helyen. Amikor elolvastam őket, rájöttem, hogy a háromnegyed részükre nem is válaszolt az író. A levelek szerzői között akadt olyan is, aki azt írta: „Már huszonhárom sört megittam bánatomban, mert nem jössz.” A szerkesztőségben dolgozó hölgyek sem voltak akárkik. Fennmaradtak gyönyörű irodalmi levelek is. Mintha az utókornak szánták volna őket. Írójuk Lázár Ervin Zsófi lányának az édesanyja, aki az olasz tanszék professzora volt. Vathy Zsuzsa kis világoskék vagy rózsaszín borítékba tett miniatűr levelei a legszebbek. Kívülről az áll rajtuk: „Lázár Ervinnek, ott, ahol van.” Ez azt jelentette, hogy átvitte a másik szobába, s a férje íróasztalára tette. Tüneményesen szerelmesek vagy nagyon is mindennapiak ezek a levelek. Ilyenek: „Szeretlek reggel, délben, este!” Vagy: „Lányunk, Fruzsina öt hónapos, és már evett töltött paprikát.” Az aláírás: Vacs­ka­ma­ti.
A Játék álarcban című kötet bemutatóján elhangzott egy politikai töltetű lélektani novellája is, a Mit tettél, Forrai Lőrinc? Nehéz volt megszólalni e mű után.
– 1996-ban jelent meg, ezzel a rövid záradékkal: 1964-ben írtam. El is küldte egy pályázatra – mondta Komáromi Gabriella. – Szerettem volna megtalálni a bizonyítékot. A munka boldogságának nagy pillanata volt, amikor a katonaládában sárgulva, töredezetten az indigós gépelés másodpéldányán fölfedeztem az évet: 1964. A novella Káin és Ábel-történet, vértanúnevekkel. Lázár ezt kellő merészséggel vagy meggondolatlanságból (?) elküldte a Honvédelmi Minisztérium pályázatára, s ott egy jó ember vélhetően nem továbbította, mert a szerzőnek komoly baja esett volna.
A beszélgetés vége felé az is kiderült: Lázár gyerekkorától költő szeretett volna lenni. Vallotta: „A fogyatékosságok beismerése, ha valaki vers helyett prózát ír.” Tizennégy éves korától franciakockás füzetekbe írta a verseit.
– A rendezgetés közepette, a füzetek jobb szélén egy durvább, férfias írással dühös megjegyzések olvashatók. Gondoltam, biztos egy tanára volt, de tudtam, hogy nem adott neki a Jóisten olyan magyartanárt, amilyet érdemelt volna, csak negyedikben. Egyértelművé lett: Megőrizte gyerekkori verseit, és felnőttként glosszázta azokat. Az egyik, József Attila halálának évfordulóján írott vers mellett azonban ez áll: „Ezt nem szabad bántani, mert ezt sírva írtam!”

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..