Görögkatolikus Egyházunkban a pünkösd utáni 24. vasárnap evangéliumának (Lk 8,41–56) kulcsfogalma az érintés. Különböző formákban négyszer szerepel ez a kifejezés a vérfolyásos asszony meggyógyulásának történetében. Sőt, a hozzá kapcsolódó csodában, Jairus leányának feltámasztásában is jelen van: ott Jézus fogja meg a leány kezét. Jézus érintése akár ilyen, akár olyan formában történik, jót eredményez. A kereszthódoló vasárnap egyik éneke így fejezi ki ezt: „A lényére nézve érinthetetlen ma nékem megközelíthetővé válik, és kínokat szenved, hogy megszabadítson engem a gonosz szenvedélyektől.” Mi is kapcsolatba léphetünk Jézussal, hogy nekünk is testi-lelki egészséget adjon.
A vérfolyásos asszony „hátulról Jézushoz férkőzött, és megérintette a ruhája szegélyét” (Lk 8,44). Micsoda bátorság kellett ehhez! Még akkor is, ha nagy tömeg tolongott Jézus körül. Bizony, tisztátalannak számított, igazából az emberek közé sem mehetett volna, mert aki őt vagy a ruháját érinti, az is tisztátalanná válik. Mégis megvolt benne a bátorság. És nem is maradt el ennek jutalma. Kiderült az igazság, hogy meg merte érinteni Jézust, de mielőtt az emberek életbe léptették volna a Törvény előírását, Jézus máris kinyilvánította, hogy a hite meggyógyította, majd békében elbocsátotta az asszonyt (Lk 8,48). Nemrég hallottam egy sekrestyés néniről, hogy amikor elment az oltár mögött, mindig megsimogatta a tabernákulumot. Mint mondta, azért, mert második házassága miatt áldozni nem tudott, de legalább így szeretett volna kapcsolatban lenni a szentségi Úr Jézussal. Hát nem az evangéliumi asszony bizalmát tükrözi ez?
A másik történetben maga Jézus volt az, aki megfogta Jairus leányának a kezét (Lk 8,54). Az emberek szemében halott volt a kislány, ki is nevették Jézust, mert – szemtanúként – ők már csak tudták, hogy meghalt, amikor Jézus még messze járt. A Törvény szerint nem lett volna szabad Jézusnak megérintenie. Ám ő felülemelkedett ezen, és így csodatévő ereje itt is működött: a kislány lélegzete visszatért, és ő fölkelt (Lk 8,55). Jézus visszahozta a földi életbe. Igen, ilyen nagy ereje van! Nem véletlen, hogy liturgikus szövegeink szerzői számtalanszor alkalmazzák a himnuszok visszatérő refrénjét: „Életadó Urunk, dicsőség néked!”
Az evangéliumi történetből továbblépve érdemes azt is tudatosítanunk, hogy mi magunk is érinthetjük Jézust. Sőt, nem csak megérinthetjük, hanem teljesen egyesülhetünk vele a szentáldozásban! Hiszen a kenyér és a bor külső formájában ő valóságosan jelen van a szent Eucharisztiában, mi pedig így fogadhatjuk őt magunkhoz. Az áldoztató pap az imádságában Izajás próféta látomását idézi: „Íme, ez illeti ajkaidat, elvétetik gonoszságod és bűnöd megtisztíttatik” (Iz 6,7). Nem kétséges, hogy az „illeti” szó itt is annyit jelent: érinti. Milyen szép ez!
Jézus érintése testileg-lelkileg új életet ad. Nagyböjtben énekeljük: „Legszentebb ruhád érintése által a vérfolyásos asszony szenvedéseinek tengerét kiszárítottad. Add nekem is bűneim bocsánatát, ki hozzád törhetetlen hittel közeledem.”
