Az oltárasztalt a keresztények a legkorábbi időktől kezdve lenvászon terítővel borították, ahogyan az a Földközi-tenger medencéjében szokás volt a magánházaknál. A kikeményített abrosszal szépen megterített asztal mindmáig otthonaink ünnepi dísze. Különféle ünnepekre más és más terítővel illetjük az asztalt, hogy fogadja a családi vagy baráti étkezés terítékeit, majd az odaülők közösségét. Az oltárterítő vászna az utolsó vacsora terméből érkezik hozzánk. Ez a terítő emlékeztet bennünket a Jézussal elköltött ünnepi lakoma asztalára is, amelyhez az apostolokkal mi is odatelepszünk az Eucharisztián. Ez a terítő ugyanakkor már kezdetektől túlmutatott önmagán, ahogyan az utolsó vacsora is túlmutatott azon az egyetlen estén: Jézus az értünk adott életét, húsvétját, halálát és feltámadását is belefoglalja ebbe a vacsorába. Így válik az oltárterítő már nagyon korán azoknak a lepleknek a szimbólumává, amelyekbe a keresztről levett Jézus holttestét göngyölték (Lk 23,53), s amelyeket a feltámadás hajnalán az apostolok a sírban találtak. Frits Van der Meer, amikor leírja a Szent Ágoston által a hippói bazilikában ünnepelt Eucharisztiát, így beszél a terítővel díszített oltárról: „a kelyhek és a pikszisek az oltárra helyezve: egymagukban állnak az asztalon, a fehér terítőn; s a tiszta arany visszfénye játszik a hófehér vásznon. A csend teljes. A megszámlálhatatlan lámpás világa fénnyel vonja be a teret. Ágoston odalép az oltárhoz, és a fehérbe öltöztetett, piciny asztal előtt állva kitárja karját.”
A terítőre helyezett kenyér és bor Jézus értünk szenvedett, halálra adott és feltámadott húsvéti testévé és vérévé lesz az oltáron. Így lesz a terítő, a sírlepel húsvét egyszerű, tündöklő jelévé, azzá, ami fogadja az életét értünk áldozó Jézus Krisztus önátadását.
