Jézus, mi megváltásunk, szeretetünk (szerelmünk) és vágyakozásunk, Isten, mindenek teremtője, ember az idők teljében.
A Iesu nostra redemptio kezdetű himnusz keletkezésének ideje a VII. vagy a VIII. század. Leginkább Urunk mennybemenetelének ünnepéhez kapcsolódik. Régebben sok helyütt a reggeli vagy az esti dicséret során énekelték, de a befejező imaóra vagy a matutinum alkalmával is. A II. vatikáni zsinat rendelkezései nyomán megújított liturgikus rendben Az imaórák liturgiájában mennybemenetel ünnepének esti dicsérete során énekeljük. Michael Hermesdorff Graduale-kiadása szerint az úrnapi körmenet 4. stációjához közeledve énekelték. Az 1908-as, valamint a II. vatikáni zsinat megújított liturgiájához kiadott 1972-es Graduale romanum, illetve annak – a Sacrosanctum concilium 117. pontja értelmében Graduale novum név alatt megjelent – utóda is az úrnapi körmenet során énekelhető himnuszok között hozza a Iesu nostra redemptio kezdetű himnuszt.
Himnuszunk nem csak Urunk mennybemenetelének, hanem az eucharisztikus misztériumnak is kiemelkedő tolmácsolója. Erre már a XIII. századi kánonjogászok rámutattak, ahogyan Thomas M. Izbicki is említi a The Eucharist in medieval canon law című könyvében. A himnuszt az In quique decretalium libros novella commentaria című művében Johannes Andreae, de Antonius de Butrio is úrfelmutatás alatti imádságként ajánlja. Ennyiben már korán eucharisztikus jellege volt.
Ismeretlen szerzője az első versszakban alapvetően három szentírási részletet kapcsol össze. A Timóteushoz írt első levél szerzője az istentiszteletről szóló részben az imaszándékokról beszél, és a következőket írja: „Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki odaadta önmagát váltságul mindenkiért, tanúságot téve a maga idejében” (1Tim 2,5–6). A levélíró szerint az egy Isten mindenkivel törődik, mindennek gondját viseli, és az ember Jézus Krisztus azáltal közvetítő, hogy nyilvános működésével és halálával (Mk 10,45; 2Tim 1,9) tanúságot tett Isten irántunk való egyetemes szeretetéről.
A Zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk: „így pedig egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt” (Zsid 9,26). Jézus tökéletes áldozata örök érvényű és megismételhetetlen, de a történelem egy adott pontján lett a mennyei liturgia örök rendjének részévé.
Szent Péter apostol az első levelében ezt írja: „hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek” (1Pt 1,19–20). Az apostol szerint Jézus az Úr szenvedő szolgája (Iz 52,3), és húsvéti bárányként (Kiv 12,5–13; Jn 1,29; Jn 19,36) hozta meg életáldozatát Isten örök terve szerint, amely életáldozat már a megtestesülés misztériumában feltárult.
A himnusz első versszaka ennyiben az idők teljességében megtestesült teremtő Igét dicsőíti, aki nem csupán ember lett, hanem életét váltságul adta érettünk.
