Többen is pályázhatnának az osztrák néplélek feltáróinak krónikási címére. Michael Haneke és Ulrich Seidl biztosan a dobogósok között lenne, és legújabb filmje alapján, úgy tűnik, Karl Markovics is ebbe a klubba tart. Mindannyian azt vizsgálják, milyen sötét titkok lapulnak a kényelmes jólét mögött. Az idei Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott Nobadi nem kíméli a nézőt, ám a provokatív(nak tűnő) felszín ne tévesszen meg minket: Markovics metsző őszinteséggel szembesít és kérdez.
Idős férfi (Heinz Trixner) csomagol lassú mozdulatokkal: elhunyt kutyáját takarja le az asztalterítővel, majd a kertbe indul, hogy sírt ásson kedvencének. Bécs egyik nyaralókerületében vagyunk. Az apró, takaros víkendházak vidáman fürdenek a napfényben, a telkek precíz szabályosságában azonban van valami hátborzongató. Emberünk szuszogva-morogva nekikezd a munkának, ám egy vastag fa gyökere nem adja magát: beletörik a csákány. A szerszámboltból hazafelé tartó öreghez csatlakozik egy sötét bőrű fiú (Borhanulddin Hassan Zadeh), aki elvállalná a sír kiásását. A férfi először elkergeti a bicegő srácot, majd megenyhül, és alkalmazza. A kívülről rendezettnek ható házikót időközben mi is fölfedezzük: szegényes berendezés, ósdi linóleum, műanyag dobozos készétel fogad odabent. Házastárs nincs, a kedves háziállat is elpusztult, nem marad más, mint csöndben, méltósággal várni a halált. A hamis pátosz ígéretét azonban villámgyorsan érvényteleníti a rendező: banális ügyetlenkedések, mulatságos félreértések és kisszerű véletlenek következnek egymás után, még sincs kedvünk hangosan nevetni. A légkör ugyanis groteszk: egy ereje fogytán lévő öregember próbálja (még egyszer, talán utoljára) működésre bírni a testét és a lelkét, miközben a fiú igyekszik megfelelni neki. No, azért nem olyan nagyon: ásás közben kicsit mobilozik, elvéti a gyökeret, majd a munka végeztével, úgy tűnik, el is csen valamit.
A két főszereplő egészen izgalmas passzív-agresszív játékot űz egymással, és rajtuk keresztül Markovics is velünk: kacagnánk, de nem illik, szánakoznánk, de képtelenek vagyunk rá. A hétköznapi rögvalóságot szépítés nélkül mutató kamera lassú képeiből pedig mesterien bontakozik ki egy fordulatos történet. A Nobadi forgatókönyve kimért passiójárás helyett kortárs thrillereket megszégyenítő pontossággal épít feszültséget, majd okoz meglepetést és katarzist, s amikor egy állatorvosi rendelőben hirtelen telefonzsinór tekeredik egy nyak köré, már tudjuk, bármire fel kell készülnünk. És ez a „bármi” el is jön: a cselekmény egészen szürreális módon múlja felül várakozásainkat, miközben végig földközelben marad.
Nagyon nehéz e fordulatok fölfedése nélkül írni a filmről, ám a fináléban elérkezik egy újabb kulcspillanat, amikor az addig jobbára hallgatag fiú nyelve megered. Anyanyelvén elmondott élettörténete katartikus fellélegzést hoz – legalábbis nekünk, nézőknek. Az öreg azonban nem érti: már rég automata üzemmódban van. Mindenáron segíteni szeretne a Közel-Keletről menekült fiún, ám ezzel csak még nagyobb bajt okoz. Kettejük háttértörténetére csupán finoman utal a rendező, ám semmit sem erősít meg, gondolkodtató homályban hagy bennünket. A szó végül elfogy, a láz csillapodik, az éjszaka pedig könyörtelen: lecsendesít és elföd – végleg.
A Nobadi talán még az életmű két korábbi (lapunkban tárgyalt) darabjánál, a Lélegzésnél és a Szupervilágnál is felzaklatóbb élmény. Főként azért, mert mindvégig ragaszkodik groteszk hangütéséhez, és a megjelenített problémák árnyalását sem spórolja meg. Reflektál többek között az Európát négy éve sokkoló menekültválságra is, ám karakteres állásfoglalás helyett az általános értetlenség sorsszerű tragikumát mutatja be, melyet végül visszafordít miránk, európaiakra.
Érted-e, te, nyugati ember, messziről idevetődő felebarátodat? Képes vagy-e meghallgatva segíteni, vagy csupán önnön frusztrációidat vezeted le rajta? Őszinte-e a szembenézésed, vagy hamis lelkiismeretedet nyugtatgatod? Karl Markovics harmadik nagyjátékfilmje úgy ironikus, hogy mélységesen őszinte, úgy kacsint ránk, hogy összerezzenünk tőle. Lehet, hogy rossz a lelkiismeretünk?
