Mi a szinódus?A püspöki szinódus intézményét a II. Vatikáni Zsinat végén, 1965. szeptember 14-én vezették be. Oly nagy élmény volt, és oly nagyon hasznos az 1962–65 között lezajlott tanácskozás, hogy a zsinati atyák nem akartak várni újabb száz évet a következő nagy zsinatig, hanem elhatározták hogy három-évenként szinódusra jönnek össze. A világ és benne a társadalom nagyon gyorsan változik. Új helyzetek állnak elő, melyre új válaszokat kell adnia az egyháznak.
Ferenc pápa pápaságának egyik alapvonása a „szinodális” módszer, vagyis a legszélesebb körben való megbeszélés. Radikális lépései, mint például a vallásokhoz való pozitív hozzáállás, a szegények és a menekültek felé való bátor odafordulás, nem mindenkinek nyerik el a tetszését. A pápa hitelessége és evangéliumi magatartása, keresztényi gondolkodása azonban megkérdőjelezhetetlen.
A pán-amazóniai szinóduson – amelyet október 6-a és 27-e között tartottak Rómában – összesen 283 résztvevő volt, és a háromhetes, hosszú tanácskozás eredményeit egy záró dokumentumban foglalták össze. Az egész összejövetelre jellemző volt a különlegesség, hogy egyszerre tárgyaltak helyi kérdéseket és az egész egyházat érintő megfontolásokat. Ez jelentette a pasztorális, a kulturális, az ökológiai és a szociális szinteket. A 140 szinódusi atya és a többi résztvevő felszólalása ki tudta nyitni a szemeket Amazónia problémáira. A plenáris üléseket a kisebb körökben való megvitatás követte, majd ismét a teljes ülésen kerültek elő a kérdések. Volt már egy korábbi dokumentum, az instrumentum laboris, egy előzetes megbeszélés, így nagy vonalakban már ismertek voltak a főbb témák, melyeket a szinódus megvitatott.
A világnak különböző fejlettségi területei vannak. Ez fokozottan igaz Dél-Amerikára, ahol az Amazonas- térségnek sajátos, csak rá jellemző, gyakran megoldhatatlannak tűnő problémái vannak. Az Újvilág felfedezése óta a kereszténység jelen van a térségben. A hódítások és a gyarmatosítás küzdelmes évszázadai után a XIX–XX. századra önállóvá lettek az amazóniai országok. Az egyház kezdőtől jelen volt a társadalomban, és kiállt az igazságtalansággal szemben, a szegények oldalán. Bár az élet sok tekintetben szabadabb, a föld és a szegények kiszolgáltatottsága továbbra is fennáll, és a bennszülött népek kultúrájáért egy globalizálódó világban kell megküzdeni. Nap mint nap bevándorlók tömegei indulnak el a jobb létben élő országok felé. A felnövekvő generációk oktatása, az idősek egészségügyi ellátása sok tekintetben hiányos. A nők keresik a helyüket az egyházban, püspökök pedig mára kipróbált férfiak (viri probati) pappá szentelésében gondolkodnak. Mindezek megvitatására jöttek össze a dél-amerikai földrész püspökei, megfigyelők és szakértők, valamint a szerzetesrendek képviselői, hogy új javaslatokat adjanak az új helyzetekre.
Ferenc pápa mint „egyszerű” szinódusi atya vett részt a megbeszéléseken: keveset beszélt, de együtt volt a püspökökkel, együtt járta velük a szinódusi utat. A szinódus az Isten hangjára figyelők közössége volt, keresve, hogy az Úr mit kér az egyháztól, különösen korunkban.
Az Amazóniával foglalkozó szinódus utolsó állomása a záró dokumentumról való szavazás volt, bekezdésről bekezdésre. A 120 tételt és javaslatot nagy többséggel szavazták meg a szinódusi atyák. A 21. pont a „kilépő” missziós egyházról teljes egyhangúsággal nyert elfogadást. Más tételeket jobban megvitattak, melyek a média figyelmét is kiváltották, mint például a nők szerepe az egyházban vagy a lehetséges felszentelésre bocsátható nős férfiak esete Dél-Amerikában. Egy kifejezetten amazóniai rítus bevezetése is javaslatként került elő, mivel minden kultúra Isten jelenlétét is hordozza. Ez már az inkulturációra is vonatkozik. A sok kényes kérdés felvetése miatt egyébként a pápa már a szinódus kezdetén óvott a túlzott kísértéstől, nehogy „belül és kívül is szinódust építsünk”.
A papi utánpótlás hiányát azonban – fogalmazták meg a résztvevők – nem a cölibátus feloldásával akarják megoldani, melyet a kívülállók nem értenek, mivel ez teljesen személyes tapasztalat, és a papságban lévők a tanúi, hogy megélhető a cölibátus, mert ez több lehetőséget ad a közösség szolgálatára. A nők szerepének a kérdéséhez több laikus nő és szerzetesnő is hozzászólt, észrevételeik további gondolkodásra késztetik az egyházat. A nők diakónussághoz engedése a hivatalos megbeszéléseken is előkerült. A közösségek többségében a nők azok, akik a katekézissel, a szentségek felvételére való felkészítéssel foglalkoznak, és gyakran ők az igeliturgia vezetői és az eucharisztia rendkívüli kiszolgáltatói is. Immár hosszú ideje – állapították meg a szinódusi atyák – a nő az evangelizáció egyik felelőse Amazóniában, és a legnehezebb helyeken végeznek komoly munkát, mind a pasztorációban, mind pedig a társadalomban. A kipróbált nős férfiak felszentelése nagyon sok kérdést vetett fel a megbeszélések során. Az égető paphiányra talán még több szerzetes bevonása lenne a megoldás.
A közösségeknek szükséges a szentségi élet, hogy a hívek táplálni tudják a hitüket. Felmerült a közösségek helyes koordinációja is, valamint a lelki élet tudatosabb megszervezése, de a máshol szolgáló papok visszahívásának gondolata is Amazóniába. Ám az egyik legalapvetőbb krisztusi feladatról sem szabad elfeledkezni – fogalmazták meg a szinódusi atyák –, mely a papi hivatásokért való imádságban áll. Itt a jézusi kérésnek kell eleget tenni: „Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,35).
Amazónia egyúttal „a Föld tüdeje” is. A szinódusi résztvevők a folyamatos kizsákmányolás ökológiai bűnére figyelmeztettek, mellyel kapcsolatban mindenkinek lelkiismeret- vizsgálatot kell tartania. A szinódusi atyák által megszavazott javaslatokat átadták Ferenc pápának, aki ezeket majd megvizsgálja, és szabadon felhasználhatja hivatalos formában is. Ebben segítik a szentatyát a szinódus utáni tanács megválasztott tagjai is.
Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja
