Szeptember 13. és 21. között 16. alkalommal rendezték meg a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivált. A versenyprogram filmjeit immár kilencedik alkalommal ökumenikus zsűri is díjazta. A testület tagjai az Interfilm részéről Ingrid Glatz-Anderegg (Svájc) és Nagy Szabolcs, míg a Signis részéről Nagy Anikó Mária és Rok Andres (Szlovénia) voltak. Ökumenikus zsűrik több mint negyven éve tevékenykednek a világ rangos fesztiváljain, ahol az alapvető emberi és keresztény értékek szempontjából véleményezik az alkotásokat.
A versenyprogram tizenkilenc filmjéből az ökumenikus zsűri díját a Teherán: A szerelem városa című angol–holland–iráni film kapta. A döntés meghozatalakor a zsűri rendkívül fontosnak tartotta, hogy a választással jó példával járjon elöl a vallások közötti értékek elismerésére való törekvésben, illetve a más kultúrkörök, más gondolatrendszerek közötti egység erősítésében.
A rendező, Ali Jaberansari így nyilatkozott a filmjéről: „Szerencsés vagyok, mert lehetőségem van némileg más nézőpontot képviselni. Évekig Iránon kívül éltem, ami esélyt adott arra, hogy szabad legyek, és bizonyos távolságot tudjak tartani az iráni élet kemény valóságától. Ez nyitotta meg számomra az utat saját filmkészítői stílusomhoz, a kicsit sötét, ugyanakkor humoros abszurdba hajló elbeszélésmódhoz, melynek segítségével talán sikerül kitágítanom a gondolatot.”
És valóban, a Teherán: A szerelem városa című film nem egy romantikus szappanopera, sokkal inkább egy figyelemre méltó, sajátos humorú, minimalista költői kompozícióban mesélő, zavarba ejtő tragikomédia egy súlyproblémákkal küzdő recepciós kisasszonyról, egy testépítőbajnokról és egy botcsinálta esküvői zenészről, akik mindannyian ugyanazt keresik: a mindent elsöprő, nagybetűs Szerelmet. A szereplők teheráni emberek teheráni környezetben, de karaktereik és történeteik egyetemes üzenetet hordoznak. Amit a vásznon látunk, az a világ bármelyik táján bárkivel, bármikor megtörténhet. A film hatalmas erénye, hogy észrevétlenül lebomlanak benne a sajátos regionális jellegek, és univerzálissá válik minden. Nem az a lényeg, hogy milyen ruhát visel, vagy milyen nyelven beszél valaki, hanem hogy mit tesz egy adott helyzetben, és mit érez. Ez az, amiért annyira szerethető ez a film. Nem távolságtartó, nem idegenít el, inkább behúz, beszippant sajátos atmoszférájával és őszinte kitárulkozásával. A sokszor meghökkentően ironikus elbeszélés ellenére a mozaikszerűen építkező, érzelmileg vonzó történetekben egyre jobban megismerjük szereplőinket, motivációikat és ezáltal magunkat is, viszonyulásunkat a saját életünkhöz. A film elgondolkodtat és arra buzdít, hogy mindannyian ragadjuk meg a lehetőségeket, amelyeket az élet felkínál nekünk, még mielőtt túl késő lenne.
A versenyprogram filmjei között sokféle műfaj és téma helyet kapott. Valamennyi alkotás magas művészi fokon teljesítette küldetését. Ez mondható a Lüktetés (Beats) című angol és a Monos című brazil filmről is. Mindkét alkotás egy különleges felnövekvéstörténetet mesél el, más-más környezetbe helyezve a cselekményt. Az angol filmben a 90-es évek elektronikusrave-partijait idézi meg a rendező, és két tizenéves srác barátságán keresztül ábrázolja a kívánt mondanivalót. A Monos című filmben az alkotók egy sokkal egzotikusabb és az európai ember számára kevésbé ismert világba kalauzolják el a nézőt, az őserdők mélyén megbúvó gyermekközösségek szabálytalan, mégis szuggesztív mindennapjait felrajzolva. Bár ezek a filmek nem hibátlanok, úgy mesélnek barátságról, közösségről, a család szerepéről, igazságról és szabadságról, hogy erős érzelmi hatást tesznek a nézőre, és gondolkodásra sarkallják, leginkább a remek fiatal színészi jelenlétnek köszönhetően. A Monos nemcsak a fesztivál fődíját, a Pressburger Imre-díjat nyerte el, de hazavihette Miskolcról az Art Mozik Nemzetközi Szövetségének elismerését is.
Az idei fesztiválon két magyar alkotás is debütált. Az Akik maradtak című nagyjátékfilm, Tóth Barnabás rendezésében, illetve Almási Tamás Folyékony arany című egész estés dokumentumfilmje. Mindkettőt igen nagy sikerrel vetítették, és nem véletlenül. Tóth Barnabás munkája, mely hazánk idei Oscar-nevezettje, a magyar történelem egyik igen fájdalmas korszakát, a II. világháború utáni embertelen időszakot és annak keserves következményeit idézi meg, rendkívül érzékeny, finom eszközökkel. Kiemelkedő a két főszereplő, Hajduk Károly és Szőke Abigél fájdalmasan szép egymásra találása és gyöngéd összjátéka. Almási Tamás pazar szépségű filmjében három elszánt főszereplő, Szepsy István, egy híres-neves magyar borászfamília sarja, Bacsó András, a Tokaj Oremus Szőlőbirtok és Pincészet vezetője és Alkonyi László, a borászatba beleszerető hajdani újságíró hősies küzdelmét követhetjük nyomon. A maguk módján mindhárman azért vágnak bele a vakmerő vállalkozásba, hogy megpróbálják visszaszerezni a tokaji bor dicsőségét.
Az idei fesztivál során ismét több olyan filmet is láthattunk, melyek megtekintésekor nem pusztán vizuális élményben volt részünk, hanem fejlődtünk is kicsit az alkotások által. Azt is mondhatnánk, hogy jó irányba mozdultunk el, amire nagy szükségünk van manapság.
Nagy Anikó Mária
