A látogatók számára az eligazodást a fák vagy a cserjék nevével ellátott kis táblák segítik mindenütt. Az itt élő fáknak – erdei társaikkal ellentétben – nem kell fejszéktől és fűrészektől tartaniuk, hatalmasra növekedhetnek. Gyönyörű csertölgyeket, óriási platánokat láttunk. Egy szintén nagyon magas nyugati ostorfán jókora tapló ült. Később egy másik fán terebélyes, sárgás színű és hullámos felületű gévagombát is láttam.
Legutóbb évekkel ezelőtt, tavasszal jártam itt, akkor nagyszerű madárkórusban gyönyörködhettem. Most csend volt, csak egy zöld küllő kiáltott, valahol a park másik végében. Az egyik ösvényen vörösbegy ugrált. Ezek a narancspiros mellényű madarak szívesen vadászgatnak az utakon, és itt is, ahol sok ember jár; jóval bizalmasabbak, mint az erdőben élő társaik. Ez a madár sem félt. Amikor meglátott minket, megállt, figyelt, aztán nyugodtan, minden sietség nélkül beugrált a bokrok alá. Az egyik fa törzsén nagy fakopáncs kúszott fölfelé. Időnként megállt, mintha tűnődött volna valamin, aztán továbbindult.
Az arborétumon keresztülfolyik a Sződ-Rákos-patak, egy helyen csinos kis vízeséssel. A patak biztosítja a vizet a tó számára is, ahol több kis csoportban tőkés récék úszkáltak. A gácsérok még a nyugalmi ruhát viselték; nászruhájukat, zölden csillogó fejtollaikat csak később kapják meg. Csöndesek voltak a tojók is, a hangos „háp-háp” ezúttal elmaradt. A víz mentén buja növényzet, fölötte fehérlepkék repültek. Amikor újra a patak közelébe értünk, egy ökörszemet láttam. Nagyon szeretem ezt a barna színű, rövidke farkát mindig hetykén felfelé tartó, mindössze kilenc gramm tömegű madárkát. Egér módjára bujkál a sűrűben, hol feltűnik, hol ismét előbukkan, ha pedig repül, mindig alacsonyan, jellegzetesen surrogva száll egyik sűrűből a másikba.
Egymás után két mókus is a szemünk elé került, mindkettőt Laci vette észre. Az egyik egy vaskos törzsű fára kúszott fel, aztán nyoma veszett, mintha köddé vált volna. Hiába kerestem távcsővel is, nem láttuk többé; talán egy vaskos ágvilla tövében húzta meg magát. A másik az úton szaladt át előttünk, és a bokrok között tűnt el. Ugyanott egy vörösbegy tőlünk néhány méternyire az útra szállt, majd egy bokor ágára röppent, és onnan nézett ránk nagy, fekete szemeivel. Ahogyan a martonvásári arborétumban, itt is sok fára felfutott a repkény, akár a koronáig. Az egyik magas fa törzsét teljesen beborító repkény éppen virágzott, és telis-tele volt méhekkel; sok tízezren lehettek, szinte döngicsélt az egész fa.
Hihetetlen szerencsénk volt az időjárással. Napközben rövid időre még a nap is előbukkant, aztán, ahogy már kifelé mentünk az arborétumból, egyre jobban beborult az ég, s alig ültünk be az autóba, a szélvédőn már meg is jelentek az első esőcseppek. Percekkel később pedig már úgy zuhogott, hogy a sebesen járó ablaktörlő is csak nehezen bírt az esővel.
