Fotó: Szent Mauríciusz-monostor
Mitől jó egy szerzetesközösség?
Halmos Ábel: Számomra a közösség Noé bárkájához hasonlít: amint az özönvízben megoltalmazta és célba juttatta a beszállókat, úgy a közösségben élők is védelem alatt állnak. Elődeink a pannonhalmi ebédlő falán a következő aforizmával buzdítanak: „Együtt haladóknak biztos az útja”.
Baán Izsák: Egy szerzetesközösség először is akkor jó, ha a testvérek Jézus körül gyűlnek össze, hogy „vele legyenek”, azaz ha a szolgálatok egy közösen járt lelki útból indulnak ki. A második, ami eszembe jut, a testvéri kapcsolatok őszintesége, ami meghatározza a közösség légkörét. Végül pedig attól jó egy közösség, ha erős identitást jelent, hogy valaki odatartozik.
Mit mond erről a Regula, ami alapján a bencések a mindennapjaikat élik?
H. Á.: Szent Benedek szerint akkor lesz jó a közösség, ha a testvérekben zelus bonus, jó buzgóság, valódi szeretet munkál. Ezt írja: „Egymásnak mind testi, mind lelki fogyatkozásait a legtürelmesebben viseljék el. Senki se kövesse azt, amit maga számára hasznosnak ítél, hanem ami másnak az. Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék.”
Mikor és hogyan érezték az elhivatást?
H. Á.: Tizennégy évesen kerültem Pannonhalmára, és érettségi után rögtön szerzetesnek jelentkeztem. Pont a közösség volt a hívószó, amikor a szerzetesi hivatást választottam. A szocializmus idején azonban az államnak az volt a törekvése, hogy letérítse a papnak vagy szerzetesnek készülőket választott útjukról. Két évre katonának kellett állnom, ahol a teológushallgatókkal külön elhárítótisztek „foglalkoztak”. Durva váltás volt a bencés gimnázium védett világa után, de remek próbatétel, és megerősített elhatározásomban. 1986-ban, hétéves noviciátus után tettem le az örökfogadalmat.
B. I.: Az ember sok mindent tud arról, miért lett szerzetes, és sok mindent nem. Azt tudom, mik nem játszottak közre a döntésben: nem ért szerelmi csalódás, nem félek a nőktől, nem vagyok zárkózott alaptermészetű. Nyolcadikban volt először olyan érzésem, hogy Istenhez nem lehet csak félig tartozni. Szüleim nem nagyon örültek, de én egyházi iskolát választottam. Ösztöndíjjal két évet töltöttem Rómában, egy jezsuita szakkollégiumban, és úgy jöttem haza, hogy világos, milyen életre vágyom. Kis létszámú közösséget kerestem, ahol az imádság fontos, ahol az egyszerű emberek iránti szolidaritás, természet és fizikai munka van. És 2000 nyarán úgy mentem haza Bakonybélből, hogy nem kell keresni tovább.
Ábel atya, mi volt az Ön számára az elmúlt tizenkét év perjelségben a legnagyobb kihívás?
H. Á.: 1998-ban – ötven év kényszerű szünet után – kapta vissza a Magyar Bencés Kongregáció Bakonybélt, s itt olyan közösséget indítottunk el, amelynek meghatározó karizmája nem valamilyen külső szolgálat (például tanítás), hanem a monasztikus élet. Ez az új kezdet azért jelentett nagy kihívást, mert a magyar bencések elmúlt kétszáz éve az iskoláról és a lelkipásztorkodásról szólt. Erre voltak jó mintáink, de az ősi és a mai világban is fenntartható monasztikus életet látható modell nélkül kellett építeni. Az ideérkező testvérek Domonkos atya vezetésével hősies küzdelmet folytattak: egy volt szociális otthon lepusztult tereiben kezdték megteremteni a közösségi életet. Az első időszaknak megvoltak a szép eredményei, és a maga krízise is, én ezt követően kerültem ide Pannonhalmáról. Anzelm és Izsák testvérrel folytattuk az épületek és a közösség újraépítését. Felújítottuk a monostort, a vendégházat, most pedig a templomot és az ajándékboltot. Lassú, apró lépésekben kezdett megújulni a külső, és ez örömet és önbizalmat adott nekünk. Pannonhalma segítségével és Izsák atya hatékony vezetésével a gazdaságunk is egyensúlyi pályára állt. De legfontosabb a közösség épülése. Három helyett rövid idő elteltével négyen, pár évvel később öten lettünk, és szép lassan gyarapodtunk mi, az élő kövek. Ma nyolcan élünk együtt.
Izsák atya, az Ön életében miről szólt ez a tizenkét év?
B. I.: Még szerzetesnövendék voltam, amikor Ábel atya lett a közösség vezetője. Ez az időszak számomra a felnőtté válás, a szerzetesi érés korszaka volt, annak minden nehéz és szép történetével. Miközben még küzdöttem a saját árnyékommal, kerestem a határaimat, lassan rátaláltam belső erőforrásaimra, saját lelki utamra, és egyre nagyobb felelősséggel tudtam tenni a közösségért. Belekóstoltam az üzleti életbe, megtapasztaltam, mit jelent másokat kísérni a Lélek szerinti életben, majd papként a kiengesztelődés szolgája lettem. Befejeztem tanulmányaimat, tanítottam itthon és Rómában, kerestem, hogyan válhat a tanítói karizma mások hasznára, megtaláltam, hogy írásaimmal, tanításommal hogyan tudom szolgálni a közösséget és Krisztus Egyházát. S mindeközben a közösség tagjaival is erősödött a kapcsolatom. Mindnyájunknak van egy közös fókusza, ami miatt itt vagyunk: Isten. Most öten vagyunk örökfogadalmasok, van köztünk egy kohézió, ami sok mindent elviselt és el is tud viselni.
Hogy néz ki egy perjel munkaköri leírása?
H. Á.: Elsősorban a közösséget szolgálja, szervezi a mindennapokat. Mi a napot a lectio divinával, azaz a Szentírás imádságos olvasásával kezdjük, aminek a célja, hogy az elmélkedő olvasást és az imát összekapcsolva kutassuk Isten ránk vonatkozó akaratát. Ezután négy imaóránk van egy nap, emellett pedig hét órát dolgozunk. A perjel egyben intézményvezető, a monostort, a gazdaságot, a vállalkozásokat vezetheti, külső fórumokon képviseli a közösséget. Mivel én bakonybéli plébános is vagyok, néha kissé szétfeszültem a kettő között, pláne az első időkben, amikor én voltam egyedül pap.
Cirill főapát úr a szentmisén nyilvánosan köszönte meg Önnek, hogy jó vezetője és jó atyja volt a testvéreknek. Most több ideje lesz a bakonybéli emberekre?
H. Á.: Nagyon kedves szavakat mondott főapát úr. Én nem annyira atyának, mint inkább egy idősebb testvérnek éreztem magam a bakonybéli testvérek között, aki vigyáz a többiekre. Arra törekedtem, hogy senki ne magányosodjon el, mindenkinek a szükségletei elegendő figyelmet kapjanak. Most mindennek az elengedése a feladatom, miközben nagyon örülök, hogy több energiám lesz a bakonybéli emberekre. Bántott, hogy eddig nem jutott annyi idő a betegek, idősek látogatására, felnőttcsoportra vagy gyerekcsoportokra, amennyit szerettem volna. Jobban jelen tudok lenni az ő és az oblátusok szolgálatában.
Izsák atya, mi változik?
B. I.: Bizonyos értelemben szinte semmi. A kivülálló talán csak annyit lát majd, hogy most én adom az áldást az esti ima után. A közösség profilja és eddigi útja világos, a vezető szerepe adva van. Ugyanakkor különböző személyiségű emberek más-más módon töltik be ezt a szolgálatot, így árnyalatok, hangsúlyok biztosan változnak. Ahogyan egy Wagner-operában Siegfried szerepe adva van a szövegkönyv és a dallam szerint, de különböző énekesek máshogyan interpretálják.
A közösség történetét a Szentlélek írja, ezért ahogy eddig Ábel atya alatt, így mostantól is az lesz a legfontosabb, hogy jelen legyünk, figyeljünk, meghalljuk, mire hív minket a Lélek. Amit remélünk, hogy az életkörülményeink némileg változnak: sok év építkezés, felújítás után remélhetőleg egy kicsit normálisabb kerékvágásba kerül az életünk. Lesz idő megszeretni, ami a miénk, integrálni az új testvéreket.
Miben különbözik az Önök közössége más szerzetesközösségektől?
H. Á.: A többi szerzetesközösségnek komoly intézményfenntartói feladatai vannak, mi egyedül a bakonybéli plébániát látjuk el. Biztos szívesen bíznának még ránk plébániákat, mert kevés a pap, mégsem vállalunk többet. Mert a mi karizmánk az, hogy közösségként tegyünk tanúságot. A monasztikus élet közös élet: együttlét az imádságban, az étkezéseken és közösség a Szentlélek akaratának kutatásában.
B. I.: A bakonybéli közösség hangsúlya nem annyira a szolgálaton, hanem a jelenléten van: imádsággal jelen lenni egy helyen, művelni, gondozni az életet, tanúskodni Isten országáról az ideérkezők előtt – ez a bencés karizma bakonybéli változata. Kevés férfiközösség van, amely a keresztény élet szemlélődő dimenzióját próbálja előtérbe helyezni – mi erre törekszünk.
Ezenkívül sajátossága a mi kis monostorunknak a szoros testvéri közösség, a radikális osztozás. Épp most jöttünk vissza egy egyhetes nyaralásból, közös kirándulásokkal, beszélgetésekkel, imával tarkítva. A közös imádság, étkezés és munka mellett sok időt szánunk arra, hogy tudjunk egymásról, megosszuk egymással örömeinket, terveinket. A mindennapi élet terheit közösen hordozzuk, döntéseink közös fórumokon születnek. Ahogyan egy korábban választott mottónk fogalmaz, azért vagyunk itt, hogy Isten házában, közösségben éljünk, s ezáltal több szeretet legyen az Egyházban és a világban.
