Fotó: Merényi Zita
Egészen kisgyermekkorától kezdve élt Önben a rajzolás vágya. Ha jól tudom, már két és fél évesen apró kis graffitiket készített a lakásuk falaira. Kik fedezték föl a tehetségét?
– Legelőször az édesanyám figyelt fel rám, bár nem volt ilyen irányú képzettsége. Egyszerűen csak tetszettek neki a rajzaim, és gondosan megőrizte őket. Egyszer aztán, amikor negyedikes kisdiák voltam, eljött hozzá egy fiatal barátnője, akinek kávézgatás közben megmutatta a munkáimat. Ő Tarkó Magda énektanár és amatőr képzőművész volt, aki meglátta bennem a tehetséget, és arra biztatta a szüleimet, hogy mindenképpen taníttassanak. Az ő ajánlására átiratkoztam a Mártonhegyi úti általános iskolába – egyébként ő is ott tanított –, s az akkori idők egyik legnagyszerűbb rajztanárának, Bakonyi Mihály festőművésznek a növendéke lettem. Nagyszerű szakmai tudással és pedagógiai érzékkel készítette föl a tanítványait a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola felvételijére. Neki köszönhetem, hogy a huszonötszörös túljelentkezés ellenére az elsők között vettek fel ebbe a legendás hírű iskolába.
A gimnáziumi évek után sikeresen érettségizett, majd jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára, a következő évben pedig a Képzőművészeti Főiskolára, de nem vették föl.
Hogyan élte meg ezt? Nem ingott meg az önmagába és a tehetségébe vetett hite?
– Szerencsére nem. A Jóisten kegyelmének köszönhető, hogy volt egy benső bizonyosságom. Éreztem, tudtam magamról, hogy tehetséges vagyok. Ezenkívül nagyon erős volt bennem a motiváció, hogy művész legyek. Azt is éreztem, hogy a művészi képességeim megítélését nem szabad átengednem a felvételiztető tanároknak, akik nem ismernek engem. Így aztán amikor másodszor is elutasítottak, őszintén bevallom, megsértődtem, hiszen életem talán legjobb portréját rajzoltam a felvételi vizsgán. Akkor nagy eltökéltséggel és meglehetős daccal a szívemben azt mondtam magamban a főiskola vezetőségének: „Idehallgassatok, ha egy ekkora tehetség, mint amilyen én vagyok, nem kell nektek, akkor magatokra vessetek, mert én nélkületek is művész leszek!” Belátom, erre a mondatra a legjobb indulattal sem foghatnánk rá, hogy keresztényi alázatból született. Mindenesetre átlendített a csalódáson, és segített továbblépnem. Végül is beigazolódott az előérzetem, és a Jóisten kegyelméből főiskolai diploma nélkül is művésszé lettem.
Az érettségi megszerzése és a két sikertelen felvételi után a Nemzeti Tankönyvkiadónál dolgozott mint grafikai szerkesztő. Később külső munkatársként két év alatt 28 könyvet illusztrált. Végül azonban fel kellett hagynia az illusztrálással, mert megcsömörlött attól, hogy mindig mások gondolatait kellett lerajzolnia. Így 1980-ban munkanélkülivé vált, noha akkor már a feleségéről és két kicsi lányáról is gondoskodnia kellett. Ekkor mondta el élete legfontosabb imádságát. Hogy is volt ez?
– Szorongatott és kilátástannak tűnő helyzetemben arra kértem az én szerető Istenemet, hogy adjon nekem valódi tehetséget, amely által művésszé válhatok. Fölajánlottam, ha teljesíti a kérésemet, akkor attól kezdve művészként nem a magam dicsőségét fogom szolgálni, hanem az övét. Lehet, hogy ez vakmerő bátorság volt a részemről, én mégis inkább feltétel nélküli bizalomnak mondanám. Isten megkönyörült rajtam, és megajándékozott. Ettől számítva tekintem magam művésznek, az alkotó isteni kegyelem picinyke inasának.
A keresztény művész miben különbözik a nem kereszténytől? Hiszen attól, hogy egy művész mélyen hisz Istenben, még nem biztos, hogy az emberek lelkét megragadó, kiemelkedő alkotásokat hoz létre.
– A valóban keresztény művésznél alapvetően fontos a hit és az, hogy Istent tartsa a tehetsége forrásának. A közönségemnek kicsit tréfásan néha azt szoktam mondani, hogy én nem vagyok olyan tehetséges, amilyennek látszom. Ilyenkor mindig megkérdezik: Miért vagyok ennyire álszerény? Vajon nem én hoztam-e létre ezeket a gyönyörű képeket és nagyszerű írásokat? Igen, én rajzoltam és írtam ezeket, de a hozzá való tehetséget Istentől kértem. Nem magamtól vagyok tehetséges, nem a gyakorlásba és az önfejlesztésbe fektetett sok tízezer óra révén jutottam el erre a szintre, hanem egyedül Isten ajándékozó szeretetének köszönhetően. Én csak annyit tettem, hogy vágytam, kértem és elfogadtam ezt a talentumot, majd pedig a legjobb tudásom szerint használtam és használom, amíg az Úr megengedi. A hívő művész számára az önmegvalósítás az, hogy szolgálni akar a kapott képességeivel.
Rajzainak és vereseinek is fő témája az isten- és emberszeretet. Gyakran beszél a megbocsátásról, a csendben érlelődő benső üzenetről, a megtérés fájdalmas gyönyörűségéről, az érintő kegyelemről. Csupa olyan dologról, ami alapvetően meghatározza hívő életünk minőségét. Hogyan jelennek meg ezek az életében? Gondolom,
Ön is tud haragos lenni, és elragadja néha az indulat…
– Hát persze! Én is gyarló ember vagyok. Néha eltévedek, és kisebb-nagyobb kitérőket teszek a cél felé vezető úton. A műveimmel nemcsak arról a szeretetről és harmóniáról beszélek, amit már megéltem, hanem arról is, amire még mindig vágyakozom. Az Isten iránti mérhetetlen szeretetvágyunk földi életünk során sohasem tud kielégülni. Ez azért nagyon jó, mert nem szűnünk meg szólongatni őt, és keresni a közelségét. Én is naponta szólongatom, kérem és dicsérem az Urat, és örömmel fejezem ki a hálámat neki. Igen, hálás és elégedett vagyok azzal, amit kaptam, és azzal is, amiben majd csak a jövőben lesz részem. Emberi gyarlóságaimmal ugyanúgy bajlódom én is, mint mindenki más. Alapjában nyugodt természetem ellenére sajnos én is ki tudok jönni a sodromból, néha megbántok másokat, vagy megbántódom, olykor tévesen és elhamarkodottan ítélkezem, vagy a magam javát keresem. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy amíg élek, és képes vagyok bocsánatot kérni, addig semmi sincs veszve. Lehetséges a javítás és a megújulás. Nehézségeink közepette Istent olykor fényévnyi távolságra érezzük magunktól. S boldogan fedezzük fel, hogy ő végig ott volt a szívünkben, s szelíden szólongatott: „Mikor veszel már észre?”
Az Egyvonalban Istennel című önéletrajzi riportkönyvben beszámol egy érdekes élményéről: a Thököly úti domonkos templomban egy színjátszó csoporttal lépett föl; Pilinszky János egy darabját vitték színpadra. Az előadás végén a közönség soraiból odament Önhöz egy fiatalember, és megköszönte, hogy az Ön egyik mondata, amelyet a szerep szerint elmondott, elindította őt Isten felé. Számomra ez a hit és a művészet szoros kapcsolatát bizonyítja. Mindkettő a reményt hordozza és közvetíti a világ felé.
– Ez így van, ha valódi művészetről van szó. Ebben az esetben én egy másik művész darabjában voltam egy kicsiny eszköz, s a művészet ereje megszólította a templom hátsó terében álló fiatalembert. Ez megerősít abban, hogy a művészetnek valóban lehet életalakító szerepe. A művészet az emberiség csodálatos ünnepe, amit sem a művész, sem a műélvező nem tud egyedül megünnepelni, mert ünnepelni csakis közösen lehet. Ha a művésznek van mondanivalója, hitvallása, akkor szívesen találkozik a közönségével. Ha viszont a művészt nem érdekli a közönsége, ha csak önmagát akarja megvalósítani, önmaga lelki káoszát büszkén mások elé tárni, akkor nem jöhet létre az ünnep, mert nincs mit ünnepelni.
Az egyik versében ezt írja: „Életed szeretet-üzenet.” Hogyan tudjuk megvalósítani ezt a mindennapi életünkben, amikor sokan még a szeretet fogalmát is elutasítják?
– Valójában akkor tudunk szeretetet adni, ha mi is szeretett lények vagyunk, ha fel vannak töltve az érzelmi üzemanyagtartályaink. Szerencsés és áldott ember, aki ilyen munícióval indul. Ha több szeretetet szeretnénk kapni és adni is, akkor az első lépés az, hogy nyissuk ki Isten és egymás felé a szeretettartályainkat. Ősi tapasztalat, hogy ha lelki szárazságunk idején – akár valódi érzések nélkül is – elkezdünk jót tenni másokkal, mert a javukat akarjuk, akkor az emberi jóság szépen lassan fölserkenti bennünk a szeretet és az önbecsülés jó érzését. Ha az embernek élni sincs kedve, de akarattal erőt vesz magán, hajnalban lemegy reggelit vásárolni, és reggel gyönyörűen terített asztallal, frissen főzött kávéval várja a családját, ott valami történni fog. A családtagok hálája és szeretete vissza fog hatni rá. Ha két ember már elköteleződött egymás mellett, akkor egy megbeszélhetetlen konfliktust nem muszáj veszekedésbe fullasztani. Elég, ha a bölcsebb hangtalanul megöleli a másikat, majd kinyit egy üveg finom bort, és a poharat a társa felé nyújtva csak ennyit mond: „Mégis olyan jó, hogy együtt vagyunk. Köszönöm neked.” Ha mély vágy él bennünk, hogy ki tudjuk fejezni a szeretetünket, a Szentlélek valódi ötletzuhataggal fog meglepni bennünket. Ha nem tartunk ernyőt a kegyelemeső ellen, és nem ragadunk bele a komfortzónánkba, akkor menthetetlenül kisebb csodák fognak történni bennünk, velünk és körülöttünk. A legalapvetőbb kérdés az, hogy milyen kapcsolatban állunk Istennel. Mert ebből a személyes, élő kapcsolatból fakad minden áldás: a feltétel nélküli szeretet, a megbocsátás, a hosszútűrés, a hűség, a belátás, az elfogadás és az elengedés művészete. Az Istennel való kapcsolatunk minőségétől függ az is, hogy merünk-e Istentől kérni. Ahol erős a szeretetkapcsolat, ott a bizalom is erős. Én egyedül annak köszönhetem a művészi karrierem, hogy mertem tehetséget kérni Istentől, és nem kételkedtem abban, hogy megadja.
Negyven éve él együtt a feleségével, négy gyermekük van, és hét unokájuk. A művészfeleségek sorsa sohasem könnyű…
– Bizony nem. Minden feleség lelki és anyagi biztonságra vágyik. A pályafutásom során voltam áruházi takarító, kerti munkás és egyháziadó-beszedő is. Egyik sem fényes egzisztencia. A feleségem még-is bízott bennem és mellettem állt. Amikor megcsömörlöttem a tankönyvillusztrálástól, és munkanélkülivé váltam, akkor is bízott abban, hogy sikerül majd megoldanom a helyzetet. Életem nagy ajándéka, hogy ilyen jó feleségem van. Nagyon hálás vagyok neki!
Tizenhét éves volt, amikor rendszeresen gondozott egy mozgássérült fiút. Ez nem nagyon jellemző ebben az életkorban. Mégis úgy érezte, nem tartozik egészen Istenhez.
– Sajnos erre egész életünkben csak törekedhetünk. De rendben van ez így. Isten tökéletesen átadta magát nekünk. Körbe- vesz bennünket éjjel és nappal, kívül és belül. Az ő önátadása hiánytalan. Azt hiszem, földi életünk során Istennek való átadottságunk mindig hiányos marad. Mégpedig azért, mert szeretetre méltóan tökéletlenek vagyunk. Isten maga az állandóság, feltétel nélkül és állandóan sugározza ránk a szeretetét. Mi pedig gyakran nem tudjuk elviselni ezt a megszégyenítően elfogadó, megbocsátó és tökéletes szeretetet. Megszokásból gyakoroljuk a hagyományőrző vallásosság cselekedeteit, és egy kicsivel sem teszünk többet, mint amit az Egyházunk elvár. Ez a vallásosság az, amiből meg kellene térnünk. A megtérés szerintem azt jelenti, hogy az ember a múltját, a jelenét és a jövőjét is átadja Istennek. Ugyanakkor a testét, a lelkét és a szellemét is neki ajánlja. Szeretnék ilyen megtért ember lenni. Szeretnék a közösségemnek hasznos tagja lenni. Szeretném őszintén kimondani a zsoltárossal: „Nagyobb javam nincsen Istennél!”
