Ferenc pápa szeptember 7-én felkereste Madagaszkár szigetén a fővárosi, antananarivói Kármelt, és szólt az egybegyűlt száz szemlélődő nővérhez, valamint a kint álló hetven novíciához, akik nem fértek be a kápolnába. Elkészített beszédét átnyújtotta a perjelnőnek, és ezt követően szívből, spontán szólt hozzájuk. A sarutlan kármelitáknak mondott spontán beszéd a Szentatya kedves szentjéről, Lisieux-i Kis Szent Terézről szól, és megvilágítja a Szentatya lelkületét. A pápa szabadon megfogalmazott és elmondott beszédét, melyre Jakubinyi György gyulafehérvári érsek hívta fel a figyelmünket, és melyet le is fordított magyar nyelvre, teljes egészében közöljük.
Írott formában majd átadják nektek azt, amit elkészítettem, így el tudjátok olvasni, nyugodtan át tudjátok elmélkedni. Most szívből szeretnék valamit mondani nektek.
A Királyok I. könyvéből vett olvasmány (2,2b–3) Józsuénak szólt, bátorságra buzdította: „Légy bátor, és bizonyulj férfinak!” Bátorság. Az Úr követésében bátorságra van szükségünk, mindig, egy kis bátorságra. Igaz, a legnehezebb munkát ő maga végzi el, de nekünk van szükségünk bátorságra, hogy hagyjuk, hogy végezze. És eszembe jut egy jelenet, amely annyit segített nekem papi, áldozópapi életemben. Egy késő este két nővér, egy nagyon fiatal és egy öreg elindultak az ebédlő felé a kórusról, ahol a vecsernyét imádkozták.
Az öregecske nővér nagyon nehezen járt, szinte bénult volt már, és a fiatal megpróbált segíteni rajta, de az öregecske felidegesedett, azt mondta: „Ne nyúlj hozzám! Ne tedd ezt, mert leesem!” Isten tudja, de úgy látszik, hogy a betegség az öregecskét egy kissé idegessé tette. De a fiatal, mindig mosollyal az arcán, továbbra is kísérte. Végül az ebédlőbe értek, a fiatal igyekezett segíteni leültetni, és az öregecske: „Ne, ne, itt fáj, fáj…”, de végül leült. Egy másik fiatal ezzel szemben biztosan el akarta volna küldeni sétálni! De az a fiatal mosolygott, vette a kenyeret, elkészítette, és odaadta neki. Ez nem mese, ez igaz történet: az öreget Szent Péterről nevezett nővérnek hívták, és a fiatalt Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővérnek.
Ez igaz történet, a közösségi élet egyik darabkáját tükrözi; megmutatja azt a szellemet, amelyben meg lehet élni a közösségi életet. Ez a szeretet a kicsi és a nagy dolgokban. Az a fiatal azt is gondolhatta volna: „Igen, de holnap elmegyek a perjelnőhöz, és megmondom neki, hogy küldjön egy erősebbet ennek az öregnek a segítségére, mert én már nem bírom.” Nem így gondolkodott. Hitt az engedelmességben: „Az engedelmesség adta nekem ezt a mesterséget, és megteszem.” Az engedelmesség erejénél fogva kitűnő szeretettel végezte ezt a munkát. Tudom, hogy ti mindannyian, klauzúrában élő nővérek, azért jöttetek, hogy közel legyetek az Úrhoz, hogy keressétek a tökéletesség útját; de a tökéletesség útja ezekben a kis lépésekben áll, amelyeket az engedelmesség útján teszünk. A szeretet (carit) és a szeretet (amore) kis lépései. Kis lépések, amelyek semminek látszanak, de olyan kis lépések, amelyek vonzanak, amelyek „rabul ejtik” Istent, kicsi szálak, amelyek „foglyul ejtik” Istent. Erre gondolt a fiatal: a szálakra, amelyekkel Istent ejtette foglyul, a kötelekre, a szeretet kötelékeire, amelyek a szeretet kis tettei, kicsik, nagyon kicsik, mert a mi kicsi lelkünk nem tud nagy dolgokat tenni.
Légy bátor! Bátorság ahhoz, hogy kis lépéseket tégy, bátorság ahhoz, hogy hidd: az én kicsinységemen keresztül lesz Isten boldog, és végbeviszi a világ üdvözítését. „De én azt gondolom, hogy a szerzetesi életnek meg kell változnia, tökéletesebbnek kell lennie, közelebb Istenhez, és ezért akarok perjelnő, káptalani tag lenni, hogy megváltoztassam a dolgokat!…” Nem mondom, hogy közületek valaki is erre gondol… De az ördög furakodik be az ilyen gondolatokban. Ha te nem csak a kolostort, nem csak a szerzetesi életet akarod megváltoztatni – megváltoztatni és megmenteni Jézussal –, a világ megmentése a szeretetnek, az önmagunkról való lemondásnak ezekkel a kis lépéseivel kezdődik, amelyek foglyul ejtik Istent, és közénk hozzák.
Térjünk vissza a fiatal és az öreg történetére. Azoknak az estéknek egyikén, a vacsora előtt, miközben a kórusról az ebédlőbe mentek – tíz perccel előbb mentek ki a kórusról, hogy az ebédlőbe menjenek, lépésről lépésre – Teréz zenét hallott, kívülről…: ünnepi zene volt, táncmulatságé… És arra az ünnepélyre gondolt, ahol fiatal fiúk és leányok táncolnak tisztességesen, szép családi ünnepségen… talán lakodalom, születésnap van… A zenére gondolt, minduntalan arra… És valamit hallott belül; talán azt hallotta: „Milyen szép volna ott lenni közöttük”, nem tudom… És hirtelen döntött, azt mondta az Úrnak, hogy soha, soha nem cserélné fel az öreg nővér iránt tett gesztusainak egyikét sem azzal a világias ünnepéllyel. Ezek boldogabbá tették a világ minden báljánál.
Biztos hozzátok is elér a világiasság, annyiféle rejtett formában. Tudjatok megkülönböztetni, a perjelnővel, a közösséggel a káptalanban, megkülönböztetni a világiasság hangjait, hogy ne vonuljanak be a klauzúrába. A világiasság nem klauzúrás nővér, sőt, a világiasság kecske, amelyik útjait járja, kivezet a klauzúrából… Amikor világias gondolataid támadnak, zárd be az ajtót, és gondolj a szeretet kis tetteire: ezek mentik meg a világot. Teréz inkább a kis öreget őrizte, és haladt előre.
Ezt, amit most fogok mondani nektek, nem azért fogom mondani, hogy megijesszelek titeket, de ez a valóság, Jézus mondta, és megengedem magamnak, hogy én is ezt mondjam. Közületek mindenkinek meg kellett harcolnia azért, hogy a kolostorba lépjen, harcolnia kellett, annyi sok jót tett és győzött, győzött: legyőzte a világias szellemet, legyőzte a bűnt, legyőzte az ördögöt. Talán azon a napon, amikor beléptél a kolostorba, az ördög az ajtónál maradt, szomorúan: „Elvesztettem egy lelket”, és elment onnan. De azután elment tanácsot kérni egy másik, ravaszabb ördögtől, egy öreg ördögtől, aki biztosan azt mondta neki: „Légy türelemmel, várj…” Ez az ördögnek a szokásos eljárásmódja. Jézus mondja. Amikor az ördög szabadon hagy egy lelket, elmegy; majd, egy kis idő után vissza akar térni, és látja, hogy az a lélek olyan szép, olyan jól rendezett, annyira szép, és be akar menni hozzá. És mit mond Jézus? Az az ördög megy, keres hét másik nála rosszabbat, és ezzel a héttel visszatér, és be akar menni abba a rendbe szedett házba. Nem tudnak zajongva bemenni, mintha rablók volnának, jól nevelten kell belépniük. És így a „jól nevelt” ördögök becsengetnek: „Szeretnék bemenni…, ezt vagy azt a segítséget kérem, vagy azt a másikat…” És engedik őt bemenni. Jól nevelt ördögök lépnek be a házba, újra elrendeznek téged, és azután, Jézus mondja, annak a férfinak vagy annak a nőnek a vége rosszabb lesz a kezdetnél. De hát nem vetted észre, hogy gonosz szellemről van szó? „Nem, annyira jól nevelt volt, annyira jóságos! És most, nem, én hazamegyek, mert ezt már nem tudom eltűrni…” Most már túl késő, hagytad, hogy nagyon mélyre hatoljon be a szívedbe. Nem vetted észre, nem beszéltél a perjelnővel, nem beszéltél a káptalannal, valamelyik nővérrel a közösségben? A kísértő nem akarja, hogy felfedjék, ezért nemes személynek öltözve, jól neveltként jön, olykor lelkiatyaként, olykor… De kérem, nővér, amikor valami furcsa dolgot hallasz, azonnal beszélj! Azonnal beszélj! Hozd nyilvánosságra. Ha Éva idejében beszélt volna, ha elment volna az Úrhoz, és azt mondta volna neki: „Ez a kígyó ezeket és ezeket mondja nekem, te mit gondolsz róla?” Ha idejében beszélt volna róla! De Éva nem beszélt, és jött a szerencsétlenség. Ezt a tanácsot adom nektek: azonnal beszéljetek, idejében beszéljetek, amikor van valami, ami elrabolja nyugalmatokat; nem békét mondok, hanem előbb még a nyugalmat, azután a békét. Ez az a segítség, ez az a védelem, amely megvan a közösségetekben: az egyik segíti a másikat, hogy egyesült harcvonalat képezzetek az életszentség megvédésére, Isten dicsőségének megvédésére, a szeretet megvédésére, a kolostor megvédésére. „De mi jól védekezünk a lelki világiasság ellen, jól védekezünk az ördög ellen, mert kettős rácsunk van és középen még függöny is van!”
A kettős rács és a függöny nem elég. Lehetne akár száz függönyötök is! Szeretetre, imára van szükség. A szeretet [abban áll, hogy] idejében tanácsot kértek, meghallgatják nővértársaitokat, meghallgatjátok a perjelnőt. És [fontos] az Úrral végzett ima, az imádság: „Uram, igaz, ezt és ezt hallom, ezt és ezt mondja nekem a kígyó, igaz?” Az a fiatal Teréz, alighogy hallott valamit bensejében, beszélt róla a perjelnővel…, aki nem akarta őt, nem akart jót neki! „De hogyan mehetnék a perjelnőhöz, amikor minden alkalommal, amikor meglát, kimutatja a foga fehérjét!” Igen, de a perjelnő Jézus. „De atya, a perjelnő nem jóságos, gonosz.” Hagyd, hogy mondja ezt az Úr, számodra a perjelnő Jézus. „De a perjelnő kissé már öreg, nem mennek jól a dolgok nála…” Hagyd, hogy döntsön a káptalan; te, ha ezt akarod mondani, mondd el a káptalanban, de te menj a perjelnőhöz, mert ő Jézus. Mindig a szív átlátszósága [a lényeges]! Mindig, amikor beszélsz, győzöl.
És ez a Teréz, aki tudta, hogy a perjelnő számára ellenszenves, mégis elment hozzá. Igaz, el kell ismerni, hogy nem mindegyik perjelnő a rokonszenv Nobel-díjasa! De ők Jézus. Az engedelmesség útja tesz a szeretetben alattvalóvá, így leszel a szeretet alattvalója.
Azután ez a Teréz megbetegedett. Megbetegedett, és lassan-lassan úgy tűnt neki, hogy elveszítette a hitét. Ez a szegényke, aki életében el tudta zavarni a „jól nevelt” ördögöket, halála óráján nem tudta, hogy bánjon az ördöggel, aki körülötte forgott. Azt mondta: „Látom: forog, forog…” Az utolsó napoknak, az élet utolsó hónapjainak ez a sötétsége. A kísértésből, a lelki harcból, a szeretet gyakorlásából nem megyünk nyugdíjba: egészen a végsőkig harcolnod kell. A végsőkig. A sötétségben is. Azt gondolta, hogy elveszítette a hitét! És hívta a nővéreket, hogy szenteltvizet hintsenek az ágyára, hogy szentelt gyertyákat hozzanak… A kolostorban a harc mindvégig tart. De szép, mert ebben a harcban – kegyetlen, de szép –, ha igazi, nem veszítik el a békét.
Ez a pápa – fogjátok mondani – egy kicsit „folklorisztikus”, mert ahelyett, hogy hittudományi dolgokról beszélne nekünk, úgy szólt hozzánk, mint kislányokhoz. Bárcsak mindnyájan kis leánygyermekek lennétek, lélekben legalább! A gyermekségnek abban a méretében, amelyet az Úr annyira szeret.
Szeretném befejezni Teréz történetét a kis öreggel. Ez a Teréz most egy öreg férfit kísér. És tanúságot akarok tenni most erről, tanúságot akarok tenni, mert ő elkísért engem, minden lépésnél elkísér engem. Megtanított arra, hogy megtegyem a lépéseket. Olykor egy kicsit ideges vagyok, és elküldöm, akárcsak a Szent Péterről nevezett anya. Olykor meghallgatom; olykor a fájdalmak nem engedik, hogy jól meghallgassam… De hűséges barát. Ezért nem akartam nektek elméletekről beszélni, egy szenttel megélt tapasztalatomról akartam nektek beszélni, és elmondani nektek, hogy mi képes szentté tenni, és melyik úton lehet szentté válni. Előre! És bátran!
Fordította: Jakubinyi György
gyulafehérvári érsek
