Fotó: Merényi Zita
Hogyan telik egy püspök nyara? Jut ideje a pihenésre?
– Ez nagymértékben függ a püspök életmódjától és mentalitásától. Nekem is volt már nem egy olyan nyaram, amikor egyáltalán nem tudtam szabadságra menni. Idén, hála Istennek, jutott időm arra is, hogy pihenjek. Persze a nyár folyamán is nagyon sok a teendő. Június végéig a diakónus- és papszentelések, az évzárók és más ünnepek adnak elfoglaltságot, augusztus vége felé pedig már ismét sok a feladat. Nagyon kevés az az egy-két hét, amikor szabadságra mehetek. A szabadidő számomra alkalom a testi felüdülésre. Nagyon szeretek úszni, ezért is örülök, hogy idén pár napot a Balaton mellett tölthettem. De fontos a szellemi kikapcsolódás is, ilyenkor sokat szoktam olvasni. Leginkább persze a lelki feltöltődésnek örülök, hiszen más az, amikor én tartok lelkigyakorlatot, és más, amikor egyszerű hívőként veszek részt egy ilyen alkalmon.
A különböző katolikus közösségek is kihasználják a nyári időszakot arra, hogy hosszabb időt töltsenek együtt. Fel szokta keresni őket is?
– Igen, természetesen. Az egyik legnagyobb élményem idén nyáron egy imatábor volt. Itt délelőtt a gyerekek egy-egy bibliai szöveghelyről beszélgettek, ráadásul olyanok vezetésével, akik csak néhány évvel idősebbek náluk.
Sok érdekes programja volt ennek a tábornak, például éjszakai bátorságpróbán is részt vettek a fiatalok, ám amikor a végén megkérdeztük tőlük, hogy mi volt rájuk a legnagyobb hatással, a legtöbben a szentségimádást említették. Ezen az alkalmon ünnepélyesen vonultak be a mécsesekkel gyönyörűen feldíszített templomba, és volt, aki több mint három órán keresztül ott maradt. Az egyik fiatal – átérezve Jézus valóságos jelenlétét – könnyezni kezdett. Más arról számolt be, hogy életében olyan boldog nem volt, mint ezen az éjszakán. Jártam cserkésztáborban is, és idén tartottuk meg az első nagy országos roma lelkigyakorlatot. Különleges volt a papok kirándulása is. Nagy reménnyel töltenek el ezek a táborok, mert úgy látom, hogy a kegyelem működik, s emellett érzem az emberekben az Isten iránti vágyat és szomjúságot.
A püspöki kar Caritas in Veritate Bizottságának Facebook-oldalán lehetett látni egy képet, amelyen Ön Međugorjéban gyóntat.
– Valóban, a Regina Pacis közösség vendégeként több mint tíz napot töltöttem Međugorjéban. Nem volt semmi meghatározott feladatom, mindennap megmásztam a hegyeket, jólesett a testmozgás. Esténként pedig elmentem gyóntatni. Ez nagy hatással volt rám, az emberek egyszerű hitéből nagyon sokat tanultam. Van, aki húsz éve nem gyónt, és itt, Međugorjéban tette le az élete terheit. Međugorje különleges kegyelmi hely. Este hatvan-hetven pap ül ki gyóntatni. Valószínűleg sehol a világon nem gyónnak annyian, mint itt. Nagyon sok megtérés és megtisztulás történik Međugorjéban.
Henryk Hoser püspök, a međugorjei plébánia Ferenc pápa által kinevezett különleges apostoli vizitátora beszámolt arról, hogy Međugorje még nem kapta meg a Mária-kegyhely minősítést. A pápa májusi döntése nyomán viszont az egyházmegyék és a plébániák már hivatalosan is szervezhetnek ide zarándoklatokat, nem csak privát formában, ahogyan eddig történt. Mi ma a hivatalos egyházi álláspont Međugorjéval kapcsolatban?
– Igen, Ferenc pápa engedélyezte a püspökök számára a hivatalos zarándoklatok vezetését. Hoser püspök kinevezése is azt jelzi, hogy Međugorje az imádság kivételes helye. Látványos változásként talán azt említeném, hogy a nagy, augusztusi ifjúsági találkozón idén sok püspök is részt vett. Látszott, hogy ezt a pápai engedélyt sok püspök atya nagy örömmel fogadta. Ez is jelzi, hogy Međugorje alapüzenetét az Egyház elfogadja és helyesnek tartja. Ennek lényegét az egyik ferences atya Dávid öt parittyakövéhez hasonlította: a mindennapi imádság – különösen a rózsafüzér imádsága –, a böjt, a bibliaolvasás, a naponkénti szentmise és a rendszeres gyónás. Ha valaki ezeket elkezdi gyakorolni, nagyon hiteles és intenzív keresztény életet élhet.
A hétköznapi vallásgyakorlathoz képest ez azért nehezebbnek tűnik.
– A mai nyugati világban mintha a kereszténység elvesztette volna a radikalitását és a komolyságát. Elég kényelmes világban élünk. Nagyon rokonszenves a kegyhely plébánosa, Marinko Šakota, aki még kisgyerek volt a jelenések kezdetén. Ő mesélte, hogy kispapként egy németországi szemináriumba járt, ahol szinte alig imádkoztak közösen. Tanulni lehetett, de a lelki élet nagyon sekélyes volt. Annyira, hogy diakónusként kért egy év halasztást. Hazautazott, és ezzel a bizonytalansággal a lelkében elment egy međugorjei szentmisére. Az egyik ott szolgáló atya, Slavko Barbarić – aki ismerte a helyzetét – semmit sem kérdezve odament hozzá, megölelte, és meghívta egy böjtös lelkigyakorlatra. Marinko rögtön érezte, hogy odafentről jön a hívás. Kemény volt ez a böjt, csak kenyeret és vizet vettek magukhoz, emellett sokat imádkoztak. A böjt harmadik-negyedik napján csodás változást tapasztalt magában, ismét érezte, hogy a kegyelem betölti a lelkét. Ugyancsak Marinko atya mesélte, hogy az egyik ferences testvérrel elég feszült volt a viszonya. Elkezdett nagyon intenzíven imádkozni azért, hogy képes legyen szeretni ezt az atyát. Az egyik nap éppen szállt ki az autóból, amikor észrevette, hogy ott áll előtte ez a testvér. Ránézve úgy érezte, egy csapásra minden haragja elszállt. Ebben a pillanatban a kegyelem titokzatos módon átalakította a kapcsolatukat. Később ez az atya is arról számolt be neki, hogy akkor benne is átfordult valami. Üdvös tehát az a međugorjei felszólítás, mely hitünk mélyebb megélésére hív.
Merre mutat ez? Lehet, hogy hivatalos kegyhely lesz Međugorje?
– Ebből a szempontból fontos leszögezni, hogy a látnokok elmondása szerint a jelenések még nem zárultak le. Addig, amíg egy ilyen folyamat tart, az Egyház nem szokott végérvényes véleményt mondani. A magam részéről úgy gondolom, egy ilyen elismerés felé tartunk. Lehet, hogy az lesz majd a megoldás, hogy először az első néhány jelenést fogják elismerni.
Nagyboldogasszony ünnepén a bukovinai Kacsikán, a román katolikusok nemzeti kegyhelyén részt vett a búcsúi szentmisén.
– Ez egyike azon kevés csángóföldi helyeknek, ahol egy ideje lehet magyar nyelven szentmisét mondani. Ezen a búcsún a nagymise román nyelvű, csak a hívek könyörgésénél szoktak egyet magyarul felolvasni. A reggeli misét viszont magyarul mondjuk. Előtte, augusztus 14-én volt Pusztinában (Pustiana) egy közös magyar mise, melyen a zarándokok gyönyörű régi csángó énekeket énekeltek. Ezt a liturgiát talán még jobban át lehetett élni, mint a kacsikait, mert ott a templomon kívül, egy barlangnál mutatták be a misét.
Miért tartotta fontosnak, hogy elmenjen a csángók közé?
– Úgy érzem, ezek a találkozások, azon kívül, hogy megerősítik a csángó közösségeket, talán a feszültségek oldásában is segítenek. Hadd mondjak erre egy példát. A pusztinai plébános atya, Augustin Benchea egészen jól tud magyarul, gyerekkorában magyarul beszélt, de templomban még soha nem szólalt meg magyarul. Tavaly ő is ott volt a csángó misén, és a végén mondott két-három mondatot magyarul. Látszott, hogy benne is átszakadt valamilyen gát.
Amikor odakint püspökökkel találkozom, és románul köszöntöm őket, ezen általában nagyon meglepődnek, olyannyira, hogy viszonzásként magyarul üdvözölnek. Tavaly a nagy román mise után volt egy közös ebéd. Ezen megkértek, hogy szóljak néhány szót. Felálltam, és olaszul kezdtem beszélni, de leállítottak, és azt kérték, hogy mondjam magyarul, majd fordítják. Úgy gondolom, hogy a jelenlétem segít az ottani egyháznak abban, hogy az ellentétek elsimulhassanak. Idén a búcsúi misén koncelebráló atyáról tudtam meg, hogy tökéletesen tud magyarul, de magyar misét még soha nem mondott. Kiderült, ő szívesen tartana magyar misét, csak arra vár, hogy a hívek kérjék.
Remélem, hogy minden ilyen találkozás egy kicsit szélesebbre tárja azt az ajtót, ami a két közösséget elválasztja egymástól. Szeretnék segíteni abban, hogy az a nagy kincs, amit a csángók hordoznak – az énekeikben, az imádságaikban, a hagyományaikban –, ne vesszen el. Az a nép, amelynek meg kell tagadnia a saját nyelvét, nem tud egészségesen élni. Mintha egy fát megfosztanánk a gyökerétől. Jó lenne, ha azok, akik gyerekkorukban megtanulták a magyar nyelvet, felnőttként is használhatnák a templomban és mindenütt, ahol értik még a magyar szót.
Találkozott Iosif Păulețcel, a nemrég fölszentelt jászvásári (Iași) megyéspüspökkel?
– Ott volt ő is a búcsún. A főcelebráns egyébként Miguel Maury Buendía apostoli nuncius volt. Az új püspök atya nagyon barátságosan, testvéri szeretettel fogadott.
Milyen benyomása volt a csángókkal kapcsolatban? Mi lehet a megoldás a problémáikra?
– Sajnos Romániában úgy tartották, a magyar nyelvnek nincs helye a templomban. Ez hosszú évtizedeken keresztül érvényes volt a Bukaresti és a Jászvásári Egyházmegyére is. Ezt a mentalitást, amely a magyar gyökerek felszámolására irányul, mindenképpen föl kell oldani. Sokat segít ebben, hogy egyre több pap végzi a tanulmányait Magyarországon. Ha jól megtanul magyarul, akkor hazatérve már tud majd magyar nyelven misézni és prédikálni. Az is fontos lenne, hogy a gyökereiket felvállalva egyre többen merjenek magyar misét mondani. Ehhez persze szükségük van a támogatásra és a bátorításra. Az Egyházban a világon mindenütt természetes, hogyha a hívek az anyanyelvükön szeretnék hallgatni a misét, akkor a Katolikus Egyház teljesíti a kérésüket. Én is mondok misét szlovénul, horvátul és németül. Ezt várnánk el Romániában is.
