Egyetemes emberi tapasztalatunk, amit néhány évvel ezelőtt jelszóként fogalmazott meg a Katolikus Egyház: „Jót tenni jó.” Akkor nagy plakátokon, levelezőlapon is látható volt, azóta pedig sokféle formában írják, mondják, hirdetik ezt a mondatot. Ámde az eredetijéhez kétezer évet kell visszamennünk az időben. A Görögkatolikus Egyház a pünkösd utáni tizenkettedik vasárnapon olvastatja velünk azt az evangéliumi szakaszt (Mt 19,16–26), amelyben valaki kérdésként teszi fel Jézusnak: „Mester, mi jót kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?” Ilyenkor, ősszel, a görögkatolikus egyházi év és az iskolai tanév kezdetén különösen fontos mondat ez.
Az evangélium eredeti görög szövegében az szerepel, hogy „valaki” arról kérdezte Jézust, mi jót kell tennie (Mt 19,16). Az egyházi hagyomány azonban már azt mondja, hogy „egy ifjú” volt az illető. Bizony, az ifjúban – legyen leány vagy fiú –, mire elérte ezt az életkort, már kialakult, hogy meg tudta különböztetni egymástól a jót és a rosszat. Nem tudjuk, pontosan mikor, de már a kisgyermekben megjelenik az ez a képesség. Mi pedig felelősek vagyunk azért, hogy szülőként és nagyszülőként jól irányítsuk a lelkiismeretét, és azon legyünk, hogy soha ne keverje össze a rosszat a jóval. Ebben segítenek nekünk a hittanórák.
Ez a fiatalember tovább kérdezte Jézust: „Mit kell még tennem?” (Mt 19,20) Bizonyára tudta már, hogy a bűn nem jó, hanem rossz, amit kerülni kell. Meg is vallotta Jézusnak, hogy a parancsokat, amelyeket felsorolt neki, mindet megtartotta. De a lelke mélyén érezte, hogy ez még nem elég, valami többet kell tennie. Érezhette magában a jelmondatunk igazságát, hogy „Jót tenni jó”. Csak az a sajnálatos, hogy a legnagyobb lépést nem tudta megtenni. Nem tudott lemondani a javairól, ahogyan az apostolok tették, akik „mindenüket elhagyva követték” Jézust. Bizony, nagy feladatunk, hogy gyermekeinkben, unokáinkban helyes szemléletet alakítsunk ki az anyagiakkal kapcsolatban. Ha nem is mindenüket szétosztva, de nyitott szívvel és kitárt kézzel tudjanak adakozni a náluk rosszabb körülmények között élő rászorulóknak. Mert a parancsok megtartása mellett a jócselekedetek gyakorlása vezet az üdvösségbe!
Mindez nem mond ellent annak, hogy Isten ingyenesen árasztja kegyelmét mindenkire. Az embernek önmagától lehetetlen üdvözülnie, de „Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26). A kegyelem és a jó cselekedetek szorosan összetartoznak. Szent Pál például azt írja: „kegyelemből van üdvösségetek” (Ef 2,5), de maga az Úr Jézus az ítélet alapjává teszi a jó cselekedetek gyakorlását (Mt 25,34–40), ami nélkül nem lehetséges a jobb oldalra állni az ítélet napján. Kiérdemelni ugyan nem tudjuk Isten kegyelmét, de kitárulkozni előtte igen, hogy befogadhassuk! És ennek fontos része, hogy tudunk jót tenni. Feladatunk, hogy megtanítsuk ezt gyermekeinknek és unokáinknak.
„Jót tenni jó” – halljuk az Egyház egyik jelszavát. Jézus szavai visszhangzanak ebben a mondatban, amit Szent Lukács őrzött meg számunkra: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Tegyünk így, és eljutunk az örök életre!
