Az évközi 19. vasárnapon az evangéliumban az éberségre, a várakozás ébren tartására int Jézus. Különleges hangulatot ad ennek, hogy a szakasszal leginkább az adventi időben szoktunk találkozni. Mint az adventi időszak fő üzenetét megfogalmazó kép áll előttünk az urukra váró szolgák képe. De épp most vajon miért – túl a liturgikus év évközi időszakának a felén, a nyár közepén, távol minden ünneptől? Mit üzen ez nekünk?
Talán épp arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen könnyű elveszíteni az éberség lelkületét, mennyire könnyű belekényelmesedni a nap nap utáni körforgásba, az évközi időszak eseménytelenségébe.
Az éberségre való figyelmeztetés ebben az időszakban új lelkesedést akar adni, figyelmeztetni bennünket arra, hogy ne vétsük el életünk célját. A Lukács-evangéliumban ugyanez a szakasz vetíti elénk a termésének csűröket építő és a jólét illúziójában elkényelmesedett ember képét is. Mert – különösen a fogyasztói társadalomban – nagyon könnyen, szinte észrevétlenül megtörténhet az emberrel, hogy a vagyon, a földi javak megszerzésének és birtoklásának biztonsága kerül az élete központjába.
Bizonyára éppen emiatt állít elénk a többi olvasmány is olyan embereket, csoportokat, helyzeteket, akik, illetve amelyek arra mutatnak rá, hogy az anyagi biztonság, a komfortos élet nem lehet elsődleges az életünkben, hiszen akkor a birtoklás, a szerzés jut központi szerephez, és nem a hit.
Ábrahám, Sára vagy épp a kivonulásra váró választott nép példájában az olvasmányok a hit jelentőségét emelik ki. Az Istenbe vetett élő hit szerepének több aspektusára is ráláthatunk általuk. Például arra, hogy a hit képes túlemelni az alapvetően komfortos, mégis valahogy szűkös és hamis életen. Ezt Ábrahám példáján látjuk, aki nem szűkölködik, megvannak a szükséges javai, mégis vágyik egy másik életre. Így az Úrtól kapott ígéret nyomába ered, és otthagyja a biztonságot jelentő földjét egy bizonytalan ígéret miatt.
A hit másik aspektusát mutatja Sára története, akit épp a gyermektelenség fájdalma vezet el arra a hitre, amely minden emberi logikának és racionalitásnak ellene mond.
Az éberségre való figyelmeztetést, az urukra kitartóan váró szolgák képét tehát fontos időről időre magunk elé álltanunk. Életünk nehézségei, krízisei épp arra figyelmeztetnek bennünket, hogy bármennyire bízunk is a tudomány, a technika, a jólét vívmányaiban, az anyagiakban, mindig lesz az életünknek egy olyan része, ami nem tervezhető, nem uralható. És paradox módon épp ezen a területen tudnak valóra válni a legirracionálisabbnak látszó ígéretek is.
Az éberség fontosságára mutat rá az is, hogy az „elég jó” élet talán mégsem elég jó, hiszen a hit hívása olyan földekre vezethet bennünket, amelyekért érdemes elhagynunk a megszokottat, ismertet, komfortosat, jól berendezettet…
Végső soron ezzel a kérdéssel fontos időről időre szembenéznünk: a mindig új kalandokra hívó Úr-e az, aki a hitem középpontjában áll, vagy a magam építette bálványok, amelyekkel a biztonságom illúzióját megteremtettem magamnak?!
