A Pécsi Tudományegyetem Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport (MOSZT) kiadásában megjelenő könyvsorozat 12. kötetének előszavában Bebesi György sorozatszerkesztő egyebek mellett a következőket írja V. Molnárról és munkájáról: Mint minden russzistának, neki is kicsit ellenszélben kellett dolgoznia, hiszen az orosz történelem kutatójának le kell küzdenie azokat az előítéleteket, russzofób berögződéseket, amelyek a társadalomban a távolabbi és a közelebbi történelmi múlt miatt az orosz történelemmel és kultúrával kapcsolatosan a magyar közgondolkodásban óhatatlanul is gyökeret vertek. V. Molnár sikeresen vette ezt az akadályt, munkáiban kimutatta, hogy már a 18. században milyen személyi kapcsolatok voltak a Habsburg uralom alatt álló korabeli Magyar Királyság és a Cári Birodalom között.
Sashalmi Ede, a szerkesztőbizottság elnöke pedig rávilágít: a történetben mindig ott áll előttünk a hús-vér ember. És persze a vezérfonalat a magyar–orosz történelmi kapcsolatok témája adja – de nem a magaspolitika, nem a diplomácia, hanem a széles értelemben vett kultúrtörténet. Az egyes individuumok pályáját bemutató írások ugyanis nem pusztán biográfiák, hanem korrajzok is egyben. Az életszerűség adja a tanulmányok sava-borsát, na meg természetesen a közérthető stílus…
Elsőként Balugyánszky Mihályról, a „hungarus” reformerről, a kiváló jogtudósról olvashatunk életközeli esszét. A két cár szolgálatában is álló egykori nagyváradi professzor, aki nagy segítségére volt a fiatal magyar tudósoknak, mint például Reguly Antalnak, az orosz jogtörténetírás jelentős alakjaként vonult be a történelembe. Második tanulmányában a szerző a kedvenc uralkodójáról, II. Katalinról – ahogyan Voltaire nevezte, Észak Szemiramiszáról – értekezik, egyaránt nagyító alá vonva felvilágosult abszolutista kormányzati politikájának sikereit és a cárnő magánéletét, amelyben kiemelt helyet kaptak a kegyencek. Alekszandr Vasziljevics Szuvorov, az egyebek mellett az orosz–török háborúban is részt vett zseniális hadvezér portréja is megelevenedik. Azé a generalisszimuszé, aki mindig puritánul élt és öltözködött, a hadjáratok idején szénán aludt, reggelente hideg vízben mosakodott, és egész pályafutása során távol tudott maradni a pénz, a vagyon kísértésétől. Nem úgy, mint a cárnő életében oly jelentős szerepet betöltő kegyencek. Közülük az első Grigorij Patyomkin volt, akitől Katalinnak három gyereke született. Hűtlensége miatt végül el kellett hagynia a cári lakosztályt, ám végkielégítésként hercegi rangra emelték. A kegyvesztett kegyencet – ahogyan az várható volt – később újabbak követték…
Két protestáns medikus, Peken Keresztély és fia, Mátyás oroszországi karrierjéről is olvashatunk a kötetben, s lenyűgöző írás állít emléket a „botrányhős” akadémikusnak, Mihail Lomonoszovnak, a halászkunyhóból induló fiúnak, akinek útja egészen a szentpétervári akadémiáig vezetett. A kötet lapjain megelevenedik I. Sándor cár háziorvosa, Gogol nevelője és Goethe barátja, a Munkácson, majd Ungváron tanuló, később polihisztorrá lett Orlay János karriertörténete is. A XVIII. század a magyar–orosz kapcsolatok jelentős élénkülését hozta; a szerzőnek köszönhetően bepillanthatunk az 1733–1798 között Tokaj-Hegyalján működő orosz kolónia mindennapjaiba is. Az együttműködésnek már voltak előzményei, hiszen a magyar borok és az orosz prémek, szőrmék korábban is keresettek voltak. Megismerhetjük a rebellis kozákvezért, Jemeljan Pugacsovot, akiről Puskinnak A kapitány lánya című kisregényében is olvashatunk, és közelképbe kerül Oroszország megmentője, Napóleon legyőzője, Mihail Kutuzov tábornagy is. Thália orosz papjairól, cirill betűs kiadványokról, valamint az orosz–ukrán diákok XVIII. századi magyarországi jelenlétéről is hiteles képet tár elénk a szerző. Szép gesztusként pedig külön tanulmányban hajt fejet egy „szelíd, világító” történész, a hadifogságba került Tardy Lajos életműve előtt, amelyben egyaránt nagy szerep jutott a jog- és orvostudománynak, valamint a kereskedelem-történetnek. Az utolsó polihisztorok egyike volt; ő publikálta például A tokaji Orosz Borvásárló Bizottság története (1733–1798) című kötetet. A tokaji bort már akkoriban is világmárkaként ismerték; nem csoda, hogy a borok királyának, a királyok borának tartották Bacchus magyar „gyönyörnedveit”.
A kötetben megidézett korszak szereplői, eseményei minden kétséget kizáróan belopakodtak V. Molnár életébe. Sejtésem szerint a szerző is szívesen élt volna abban a korban, hiszen úgy rajzolja meg e jeles személyek arcélét, életútját, s úgy fest adatgazdag történelmi hátteret, mint a nagyok közül is csak kevesen. Íze, illata, zamata van a V. Molnár-i szófűzésnek, s munkája az ismeretterjesztő, a népszerűsítő irodalom és a szakirodalom terén egyaránt megállja a helyét. Az élvezetes, érzékletes stílus évtizedek óta sajátja a szerzőnek. Világlátása tiszteletet parancsolóan széles körű, s kiváló előadói kvalitásait szerencsére ma is őrzi a Vörösmarty ősökkel büszkélkedő tanáregyéniség, a történelemtudomány kandidátusa, a Zrínyi Kiadó egykori szerkesztője.
