Reformerek, polihisztorok, karrierek

A Pécsi Tudományegyetem Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport (MOSZT) kiadásában megjelenő könyvsorozat 12. kötetének előszavában Bebesi György sorozatszerkesztő egyebek mellett a következőket írja V. Molnárról és munkájáról: Mint minden russzistának, neki is kicsit ellenszélben kellett dolgoznia, hiszen az orosz történelem kutatójának le kell küzdenie azokat az előítéleteket, russzofób berögződéseket, amelyek a társadalomban a távolabbi és a közelebbi történelmi múlt miatt az orosz történelemmel és kultúrával kapcsolatosan a magyar közgondolkodásban óhatatlanul is gyökeret vertek. V. Molnár sikeresen vette ezt az akadályt, munkáiban kimutatta, hogy már a 18. században milyen személyi kapcsolatok voltak a Habsburg uralom alatt álló korabeli Magyar Királyság és a Cári Birodalom között.
Sashalmi Ede, a szerkesztőbizottság elnöke pedig rávilágít: a történetben mindig ott áll előttünk a hús-vér ember. És persze a vezérfonalat a magyar–orosz történelmi kapcsolatok témája adja – de nem a magas­politika, nem a diplomácia, hanem a széles értelemben vett kultúrtörténet. Az egyes individuumok pályáját bemutató írások ugyan­is nem pusztán biográfiák, hanem korrajzok is egyben. Az életszerűség adja a tanulmányok sava-borsát, na meg természetesen a közérthető stílus…
Elsőként Balugyánszky Mihályról, a „hungarus” reformerről, a kiváló jogtudósról olvashatunk életközeli esszét. A két cár szolgálatában is álló egykori nagyváradi professzor, aki nagy segítségére volt a fiatal magyar tudósoknak, mint például Reguly Antalnak, az orosz jogtörténetírás jelentős alakjaként vonult be a történelembe. Második tanulmányában a szerző a kedvenc uralkodójáról, II. Katalinról – ahogyan Voltaire nevezte, Észak Szemiramiszáról – értekezik, egyaránt nagyító alá vonva felvilágosult abszolutista kormányzati politikájának sikereit és a cárnő magánéletét, amelyben kiemelt helyet kaptak a kegyencek. Alekszandr Va­sziljevics Szuvorov, az egyebek mellett az orosz–török háborúban is részt vett zseniális hadvezér portréja is megelevenedik. Azé a generalisszimuszé, aki mindig puritánul élt és öltözködött, a hadjáratok idején szénán aludt, reggelente hideg vízben mosakodott, és egész pályafutása során távol tudott maradni a pénz, a vagyon kísértésétől. Nem úgy, mint a cárnő életében oly jelentős szerepet betöltő kegyencek. Közülük az első Grigorij Patyomkin volt, akitől Katalinnak három gyereke született. Hűtlensége miatt végül el kellett hagynia a cári lakosztályt, ám végkielégítésként hercegi rangra emelték. A kegyvesztett kegyencet – ahogyan az várható volt – később újabbak követték…
Két protestáns medikus, Peken Keresztély és fia, Mátyás oroszországi karrierjéről is olvashatunk a kötetben, s lenyűgöző írás állít emléket a „botrányhős” akadémikusnak, Mihail Lomonoszovnak, a halászkunyhóból induló fiúnak, akinek útja egészen a szentpétervári akadémiáig vezetett. A kötet lapjain megelevenedik I. Sándor cár háziorvosa, Gogol nevelője és Goethe barátja, a Munkácson, majd Ungváron tanuló, később polihisztorrá lett Orlay János karriertörténete is. A XVIII. század a magyar–orosz kapcsolatok jelentős élénkülését hozta; a szerzőnek köszönhetően bepillanthatunk az 1733–1798 között Tokaj-Hegyalján működő orosz kolónia mindennapjaiba is. Az együttműködésnek már voltak előzményei, hiszen a magyar borok és az orosz prémek, szőrmék korábban is keresettek voltak. Megismerhetjük a rebellis kozák­ve­zért, Jemeljan Pugacsovot, akiről Puskinnak A kapitány lánya című kisregényében is olvashatunk, és közelképbe kerül Oroszország meg­men­tője, Napóleon legyőzője, Mihail Kutuzov tábornagy is. Thália orosz papjairól, cirill betűs kiadványokról, valamint az orosz–ukrán diákok XVIII. századi magyarországi jelenlétéről is hiteles képet tár elénk a szerző. Szép gesztusként pedig külön tanulmányban hajt fejet egy „szelíd, világító” történész, a hadifogságba került Tardy Lajos életműve előtt, amelyben egyaránt nagy szerep jutott a jog- és orvostudománynak, valamint a kereskedelem-történetnek. Az utolsó polihisztorok egyike volt; ő publikálta például A tokaji Orosz Borvásárló Bizottság története (1733–1798) című kötetet. A tokaji bort már akkoriban is világmárkaként ismerték; nem csoda, hogy a borok királyának, a királyok borának tartották Bacchus magyar „gyönyörnedveit”.
A kötetben megidézett korszak szereplői, eseményei minden kétséget kizáróan belopakodtak V. Molnár életébe. Sejtésem szerint a szerző is szívesen élt volna abban a korban, hiszen úgy rajzolja meg e jeles személyek arcélét, életútját, s úgy fest adat­gazdag történelmi hátteret, mint a nagyok közül is csak kevesen. Íze, illata, zamata van a V. Molnár-i szófűzésnek, s munkája az ismeretterjesztő, a népszerűsítő irodalom és a szakirodalom terén egyaránt megállja a helyét. Az élvezetes, érzékletes stílus évtizedek óta sajátja a szerzőnek. Világlátása tiszteletet parancsolóan széles körű, s kiváló előadói kvalitásait szerencsére ma is őrzi a Vörösmarty ősökkel büszkélkedő tanáregyéniség, a történelemtudomány kandidátusa, a Zrínyi Kiadó egykori szerkesztője.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..