Fotó: Lambert Attila
Horváth Gyula 1959-ben született a Borsod megyei, kétezer lakosú Alsóvadászon, egy cigánytelepen. Napjaink egyik legnagyobb költője. Tizenhat évesen publikált először, ezután verseit rendszeresen közölte az Élet és Irodalom, a Vigilia, az Új Írás, a Tiszatáj.
Tizenegy verseskötete közül az első 1991-ben jelent meg, Megfagyott ország címmel, 52 ezer példányban. Eddigi élete során tanított, volt kulturális rovatvezető napilapnál, dolgozott a kohászatban. A 2000-es években Miskolc Avas nevű lakótelepén élt egy bérlakásban feleségével, Mónikával és öt gyermekükkel. Az iskola azonban, ahol tanított, megszűnt. Horváth Gyula állás nélkül maradt, és a családnak rövid időn belül felhalmozódott 300 ezer forint tartozása. 2012-ben az önkormányzat kilakoltatta őket. A végrehajtók három nagy konténerrel érkeztek. Hivatalosan az 1 órát jelölték meg a kilakoltatásra, Horváth Gyula erre az időpontra rendelt egy kocsit, hogy elvitesse a több ezer kötetes könyvtárát és a bútorait. Ám a kilakoltatók már 12 órakor megjelentek. A könyvek nagy részét bedobálták a konténerekbe, a bútorokat összetörték. Hosszas utánjárás eredményeként Horváth Gyula talált egy borospincét, a Miskolc szélén lévő Tetemváron, a cigánysoron, ahol szeméthegyek között élnek az emberek. A helyiség a plafonig tele volt szeméttel. A költő vállalta, hogy egy talicskával elhordja az egészet, így a gazda megengedte, hogy ott lakjanak. Amíg Horváth Gyula nem végzett a munkával, a családjával együtt kint aludtak a fűben – Istennek hála, nyár volt. A költő 2016-ban stroke-ot kapott. Jelenleg is a borospincében lakik feleségével, Mónikával és két, még velük élő gyermekével.
Fotós kollégámmal, Lambert Attilával kocsival megyünk föl Tetemvárra. Velünk van Pém Mihályné, Gabriella, egy hétgyermekes, özvegy édesanya, aki küldetésszerűen segíti Miskolc szegényeit. Ő és Mónika asszony földi angyalokként vigyáznak a költőre. Gabriella útközben arról beszél, hogy Miskolc az ellentétek városa, egymás közvetlen szomszédságában él itt a komformizált réteg a legszegényebb körülmények között tengődőkkel. Két egymástól totálisan elkülönülő világ ez, a térbeli távolság szóra sem érdemes, lelkileg viszont szakadéknyi, remény sincs a hídépítésre. A filmművészet egyik legnagyobb alakjának, Buñuelnek a hatvan-hetven évvel ezelőtt készült alkotásai jutnak eszembe. Van abban valami kétségbeejtő, hogy a szegénység, a nyomorúság mindig újrateremtődik, és a hatalom mindenkori képviselői Pilátusként mossák a kezüket, miközben minden világok legjobbikaként hirdetik a jelenlegi világrendszert. Pedig amíg nem veszünk tudomást a lelkünkben élő Krisztusról, addig a lényeget tekintve marad minden a régiben.
A borospince több helyiségből áll; sötét van, sem a villany, sem a víz nincs bevezetve. Horváth Gyula csontsovány, szakállas férfi, az ágyban fekszik, amikor megérkezünk. Boldogan fogad bennünket, arcán örömteli mosoly, a szeme még így, elesettségében is tűzben ragyog, azonnal megteremtődik köztünk a legfontosabb, a kapcsolat lélektől lélekig. Ha nem interjúkészítésről lenne szó, akkor is kölcsönösen érdekelnénk egymást – bennem az aggódás, benne a természetes kíváncsiság ébredne föl, ki vagyok, honnan jöttem. A nap fénye beragyog az ablakon keresztül, éles kontrasztot alkotva a pince sötétjével. Mintha Krisztust látnám, olyan az ágyban fekvő, sok megpróbáltatáson keresztülment, fizikailag beteg, de lelkileg, szellemileg a hegyek magasságában lebegő költő. Nehezen beszél, sokszor nem értem, amit mond, de akkor a két angyal, a dinamikus, egész lényével reményt sugárzó Gabriella és a szelíd, szép arcú Mónika segítenek.
„Tizenhat gyermekes cigány családból származom. Nyolcan értük meg a felnőttkort” – kezdi visszaemlékezését a költő. Beszéd közben az emlékek hatására néha elsírja magát, de ez a sírás végül – Gabriella és Mónika vigasztaló szavainak hatására – mindig nevetésbe vált át. „A szüleim szőlőt kapáltak, ásóztak, tyúkólat takarítottak, havat hordtak két magyar családnál, Csonkánál és Badócinál. Mindennap megfizették őket, ha nem is pénzzel, de mindig megadták nekik, amire szükségünk volt: krumplit, babot, lisztet, zöldségféléket. Ezekből tudtunk enni. Anyám kosarakat is font, meg lábtörlőket, gyalog vitte más faluba, estére került elő. Reggelente mindig azzal búcsúzott tőlünk, gyerekeim, jók legyetek…
A cigánytelepen élni az én gyerekkoromban, a 60-as években nagyon nehéz volt. Tavasztól késő őszig mezítláb jártunk, szinte mindegyik cigány gyerek kötözgette a lábát. Rengetegen meghaltak közülük vesebajban, tüdőbajban, vérmérgezésben. Én azok közé tartozom, akik Isten kegyelméből megmaradtak. Iskolába alsó tagozatra csak nagyon keveset jártam, mert mindig csupasz voltam, nem volt cipőm, se ruhám, ahogy a cigány gyerekek közül senkinek. Két-három hét alatt megtanultam szótagolva olvasni. Ezután már nem is jártam iskolába, de állandóan olvastam a szeméttelepen talált újságokat, könyveket. Csodálatos élmény ez számomra. Szerettem Solohovtól az Emberi sorsot, Hemingwaytől Az öreg halász és a tengert. Volt benne egy nagyon szép grafika, ahogyan az öreg halász húzta a halat maga után. Kondor Béla készítette. Kivágtam a könyvből a rajzot, föltettem a falra, és gyönyörködtem benne.”
A költő tízéves korában kezdett rendszeresen iskolába járni. „Kijött hozzánk Ocsenda András tanár úr, aki leállt néha beszélgetni velem. Hozott nekem ruhát, és azt mondta a szüleimnek, hogy értelmesnek látszom, érdemes lenne iskolába járnom. Rögtön az ötödik osztályba kerültem. Végig kettes tanuló voltam, mert a tanáraim azt hitték, úgysem akarok továbbtanulni, minek adjanak jobb jegyet. Tizennégy éves koromban hallottam a környezetemben, hogy a gimnázium a legmagasabb iskola, aki azt elvégzi, abból nagy ember lesz. Akkor összepakoltam a cuccaimat, és busszal elindultam Miskolcra. Amikor leszálltam, rögtön megkérdeztem az első járókelőt, hogy merre van a gimnázium. Itt van mellettünk, mondta. A Földes Ferenc Gimnázium volt, a legerősebb középiskola a városban. Elindultam az épület felé, bekopogtam. A kapus kérdezte, hogy mit akarok. Gimnáziumba akarok járni, mert azt hallottam, ez a legmagasabb iskola, és aki ezt elvégzi, az nagy ember lesz. Rám nézett. Nehéz lenne ez neked! Nem lesz nehéz, tudni fogom azt, amit kell, erősködtem. Nem megyek el innen, amíg föl nem vesznek! Látva az eltökéltségemet, a kapus felszólt az igazgatónak, hogy van itt egy cigány gyerek, nem lehet kitenni. Öt perc sem telt el, jöttek lefelé, ketten is, Szécsi és Spanyi, a kedvenc tanáraim lettek, Isten áldja meg őket haló poraikban is. Kérdezték: Fiú, mit szeretnél? Nekik is megismételtem, hogy miért akarok gimnáziumban tanulni. Mutasd a bizonyítványodat! Megmutattam nekik, elképedtek: De hiszen ez csupa kettes, hogy akarsz így itt tanulni nálunk? Tiltakoztam, hogy nem vagyok kettes tanuló, csak minden tantárgyból kettest adtak. Ez nagy különbség! Hát akkor milyen tanuló vagy? Jó tanuló vagyok, jeles. Gyere, és bizonyítsd be! Bevittek egy terembe, kihoztak a raktárból könyveket. Kérdezgettek minden tantárgyból. Matematikából, hogy mi az áltört, illetve a racionális tört. Megmondtam, példákkal együtt. Na, jó, akkor nevezz meg néhány nagy folyót. Duna, Rajna, Visztula, Volga. Azt is tudtam, melyik országokban folynak. Irodalomból is kérdeztek, hogy milyen költőket ismerek. Petőfit nagyon szeretem. Milyen verset ismersz tőle? A Tisza címűt. El tudnád mondani? Igen. »Nyári napnak alkonyúlatánál, / Megállék a kanyargó Tiszánál / Ott, hol a kis Túr siet beléje, / Mint a gyermek anyja kebelére./ A folyó oly símán, oly szelíden / Ballagott le parttalan medrében (…)« Akkor a két tanár, Szécsi és Spanyi azt mondták: ügyes fiú, adjuk meg neki a lehetőséget. Így lettem gimnazista. Nagyon rendesen jártam iskolába, nem késtem, nem hiányoztam, négyesnél rosszabb jegyem nem volt, mindvégig jeles tanuló voltam.”
Horváth Gyula tizenegy éves korában írta az első versét, amikor bevezették a cigánysoron a villanyt. „Felgyúltak az égők, soha nem láttam olyan fényt. Akkor engem ez szíven ütött. Papírt és tollat vettem elő, és elkezdtem írni. Nem tudtam, mit írok, csak írtam, valaki vezette fentről a kezemet, és megszületett életem első verse: »Terjed a hír szerteszéjjel, / Nagy ujjongás van szanaszéjjel, / Érdeklődnek itt is, ott is, / Mikor húzzák már nálunk is. / A hálózat meglesz hamar, / Másfele is dolgunk van.« Nem sokkal ezután került a kezembe Nagy László A repülő árnyéka című verse. Elolvastam. Hatalmas erőt adott, hogy megértettem. Teljesen másmilyen volt, mint Petőfi, Arany vagy József Attila versei: »Nagy hangszer, négy-motorú / emelkedik s vagy a zsákmánya. / Árnyéka, kereszt jele / marad nekem, ráég az ágyra. // (…) Könyöklök márványlapon, / téged az Isten, / ő se ér el. / Emléked eszem s mit ér? / Tömöm a torkom hóeséssel. // (…) Kell, hogy a kereszt helyén / kitárt kézzel te légy az ábra.« Később megismertem a vers születésének körülményeit is: Szécsi Margit, Nagy László felesége Bulgáriába utazott, és a költőnek csak a repülő árnyéka maradt meg abban a pillanatban, szerelme asszonyának fájó hiánya. Szinte keresztre feszítésként élte meg. Ettől kezdve kezdtem el olvasni Juhász Ferencet, Pilinszky Jánost, Weöres Sándort. Rajongtam a költészetért.
Életem első versét, ami megjelent, a Cigánytelep címűt, tizenhat éves koromban az Észak-Magyarország közölte: »Ezek a földházak olyanok, / mint a temetők, / az anyák szirénázó sírására / figyeljetek, / ti faluk, városok, / istállótestemben megkötött / csikószívem nagyokat rúg. // Már két hete nem ríttam, / mint cigánylányok, / úgy ülnek körül a bokrok, / táncba viszi őket / a legényszél, / vesszőhajuk szétbomlik, / mint a sorsunk.«”
Ettől kezdve Horváth Gyula előtt megnyíltak a szerkesztőségek kapui, a legrangosabb lapok, az Élet és Irodalom, az Új Írás, a Vigilia közölték verseit. Első kötete 1991-ben jelent meg, Megfagyott ország címmel. A címadó költeményben szomorú vízió olvasható hazánk jövőjéről: „…két szemét könny takarja el, / mint szemfedő, / akiért sírásók jönnek, / s Európa közepén, / mint a halálra éheztetett kutyát, / elhantolják ezt a HAZÁT.” A költő így emlékszik vissza a vers keletkezésének idejére: „A 80-as évek végén írtam. Láttam, hogy a cigánysoron még mindig mezítláb járnak a gyerekek. Sok gyerek meghalt, mert nem volt cipőjük, gyógyszerre sem tellett. Szinte semmi sem változott a 60-as évek óta. Egy másik versemben ezt így fogalmaztam meg: »Rettenetes felnőtt fejjel azért sírni, / amiért gyerekkorodban sírtál.” Bevittem a kötetet a Felső-Magyarországhoz, dicsérték, nagyon jó, de ezt nem lehet közölni. Éhező cigány gyerekek, akik korán meghalnak, azért ez túlzás! Szomorú voltam. Mit csináljak? Várjak, mondták. Ők pedig örömmel közlik azokat a verseimet, amik nem bántják a rendszert. Nem sokkal később megtörtént a rendszerváltozás, és 1991-ben már kiadták a kötetemet. Sajnos bekövetkezett az, amit több mint harminc évvel ezelőtt megéreztem, hogy mi lesz a magyarsággal, a cigánysággal. Elkezdünk zuhanni, és a mi országunk lesz Európa egyik legszegényebbje. Nehéz lesz embernek maradni ebben a szegénységben, és téved, aki azt hiszi, hogy az állandó nyomorúságban is talpon lehet maradni – mert nem lehet. A zuhanás az zuhanás, ott már értelmetlen azt követelni, hogy kapaszkodj meg, mert onnan már nincs fölfelé. Vannak egyéni kiemelkedések, de ez nem általános. És ki tudja, mi lesz ennek a vége?”
Horváth Gyula költeményeiben egyértelműen jelen van a szakralitás. Legújabb, 2017-ben megjelent, Háború című kötetének címadó versében írja: „Ahová Isten kitette a pontot, / oda kérdőjelet nem tehetek.” Az egyik, évekkel ezelőtt róla készült portréfilmben Jézust és az evangéliumi jeleneteket ábrázoló ikonok láthatók, s közben a költő verset szaval: „Remegésbe öltözve járok az utcán (…) // Haza szeretnék jönni (…) // Oda, ahol nem sírnak az árvák, / oda, ahol nem mar meg / senkit a kígyómostohaság.” Ahol Jézus mindenkire kiterjedő, egyetemes szeretete érvényesül, ami az emberiség örök álma, s még ha parányi is az esély ennek megvalósítására, gyönyörű álom – tesszük hozzá. Horváth Gyula felidézi, hogy már gyermekkorában is fohászban éltek a cigánytelepen, ebben a légkörben nőtt fel. „Soha a szülőfalumról, Alsóvadászról rosszat nem mondtam. Iszonyatos szegénység volt, de összetartó szeretetben éltünk. Ami alapvetően meghatározta a hitemet, az apai nagyanyám élő Krisztus-hite volt. Minden napját azzal kezdte, hogy hajnalban betakarta kendővel a fejét, letérdelt, és imádkozott. Beszélt nekem a szeretet-Istenről, a bűneinkért kereszthalált vállaló megváltó Jézus Krisztusról. Ittam a szavait. Ezért van az, hogy a Jóistenről soha rosszat nem mondtam. A hitem nagyon erős gyökérzetből táplálkozott, és soha nem rendült meg. Mostanában sokat gondolok rá, miért van ez így, a sok sorscsapás ellenére is. Azért, mert a lelkem gyerekkoromtól igazgatva volt Isten, az Ég felé. Az Úr mindig vigyázott, hogy el ne vesszek az ösvényen. Most is hiszem, ahogy eddig, ezután is vigyázni fog ránk.” A költő itt elmosolyodik, és elmeséli: „Januárban nem volt mivel fűtenünk, és akkor borzalmasan el voltam keseredve. Elégettem az összes könyvemet, a Biblia kivételével. Isten tanítása soha nem éghet el! De azért közben nevettem, és az Úrhoz fohászkodtam: Jaj, Istenem, fordítsd el most a fejed, ne lásd, hogy mit teszek!”
A nagybeteg Horváth Gyula most is verseket ír. A stroke-ja előtt gyönyörű volt a kézírása. A jobb kezét most nem tudja mozgatni, de a bal kezével megtanult írni annyira, hogy tud rövid verseket alkotni. Legújabb kétsorosa: „Ideleng az Ég, / Anyám énekét hozza.” Kérdés nélkül is elmondja, hogy ennek története van: amikor őt és a családját kilakoltatták, az édesanyja nem fogadta be őket, pedig csak két hónapról lett volna szó, amíg keres valami munkát és albérletet. Ez megrendítette a költőt, de – bár azóta nem beszélnek – megbocsátott az édesanyjának. „Meglágyul az ember szíve, ha az Isten lakozik ott” – mondja, és könnybe lábad a szeme. Lassan elérkezik a búcsú ideje. „Köszönöm neked, Dániel testvérem!” – köszön el tőlem Horváth Gyula, és ez most nem csupán szó, hanem őszinte érzés; valóban testvérek vagyunk, Krisztusban. Eszembe jut a híres olasz film, a Krisztus megállt Ebolinál. De a Megváltó Krisztus jelen van mindenütt, ott él a legmélyebb nyomorúságban is, a mindenkori kiszolgáltatottak mellett. Ahogyan itt van a Tetemvárban is, Horváth Gyula és családja mellett. Anyagilag ennél mélyebbre nehéz már jutni, de a nagybeteg költőt aggódó szeretet veszi körül családja, jóakarói részéről, és soha nincs egyedül, az isteni gondviselés bizonyítékaként.
(Aki megteheti, anyagilag is segítheti Horváth Gyulát és családját. Mivel a számláján inkasszó van, a család segítője, Pém Mihályné és családja számlát nyitott számára. Pém Mihály, Erste Bank, 11600006–00000000–73072654. Közlemény rovat: Horváth Gyula költő támogatására.)
