Az író műveinek szereplői nemegyszer tagadják vagy gúnyolják Istent, a keresztény hitet, s céljuk a rombolás, a tiszta lélek megrontása. Így tragédiák előidézőivé válnak. Majd látva, hogy magatartásuk hová vezetett, nagy lelki gyötrődések után, bűneiktől megtisztulva, a kegyelem révén eljutnak a krisztusi szeretetig vagy legalábbis annak közelébe.
Nagycsütörtök című esszéjét Mauriac 1936-ban írta. Felidézi benne gyermekkora nagyheteit, s közben az Eucharisztia csodáján elmélkedik. Hangsúlyozza, hogy nagycsütörtök misztériumát Jézus már előre jelezte Kafarnaumban, a zsinagóga előtt, amikor azt mondta: „Az Isten kenyere az égből száll alá, és életet ad a világnak (…) Én vagyok az élet kenyere; aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki hisz bennem, többé nem szomjazik” (Jn 6,33). Az evangélium szerint Jézus e kinyilatkoztatásán sokan felháborodtak, még a tanítványok közül is többen elhagyták, és többé nem mutatkoztak vele. Mauriac rámutat: az Eucharisztia is olyan, mint a kereszt: „alighogy megjelenik, megosztja a lelkeket. Az ember hitének és Krisztus iránti szeretetének próbakövévé válik.”
Mauriac szerint a minden nagycsütörtökön megújuló lábmosással és a lábmosás értelmét egyértelműen meghatározó szavakkal – „Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát (…), úgy ismerik meg az emberek, hogy az Én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz” (Jn 13,14; 35) – az Egyház azt bizonyítja, hogy tudatában van annak a szeretetnek, amely nagycsütörtökön „ömlik ki a világra, tudatában van annak, hogy küldetést nyert arra, hogy ápolja és terjessze ezt a szeretetet”. Mindennapi tapasztalatok alapján az író leszögezi, hogy ez a tudat mindenestül ellenkezik az emberi természettel. Krisztus szeretete nagycsütörtök óta „küszködve tör utat magának, az emberi gyűlölködések között”. Mauriac a Szentírásra és az ókori keresztény egyházatyákra hivatkozva „őrült” szeretetnek nevezi Istennek a teremtményei iránti szeretetét, rámutatva arra, hogy nagycsütörtök „a szeretet balgaságát” árasztja szét a világban, ahol azonban olyan ellenállásra talál, amely a történelem végéig sem szűnik meg. „Az emberi értelem lázong a tűz ellen, melyet Krisztus” nagycsütörtök éjszakáján gyújtott lángra, minden hatalmával küzd ellene. Másrészt pedig az emberek még akkor is önző céljaikra használták fel ezt a szeretetet, amikor látszólag elfogadták: a történelem során nemritkán „irgalmatlan” vérontásra, „hajthatatlan” zsarnokságra szolgált ürügyül. Mauriac megállapítja: a szeretet „csak Krisztusban virágzik ki”. Egyúttal emlékeztet arra, hogy a világ gyakran vádolja meg a hívőket azzal, hogy csak érdekből, pusztán a túlvilági jutalmak reményében cselekszenek hitük szerint. Az emberiség jelentős része nem ismeri azt a szeretetet, amely minden emberfeletti önfeláldozás forrása, és amelynek az Egyház megszámlálhatatlan példáját őrzi. A francia író összekapcsolja az isten- és az emberszeretetet, hangsúlyozva: Krisztust szeretni – különösen az Eucharisztiában – és embertársunkat egy és ugyanaz. Ez a két parancs tulajdonképpen egy: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.” Ebben nincs számítás, a jutalmak előzetes mérlegelése, itt csupán arról van szó, hogy szeretni kell. Nagycsütörtök szent éjszakáján „örök hasonlatosság születik a mindenkor szenvedők teste és Isten fiának szenvedő teste között”. Krisztus barátainak két nagy családja támadt: azok, akik közvetlenül Krisztus „fájdalmas emberségének vigasztalására” adják életüket, vagyis részt kérnek kínszenvedéséből, és azok, akik a szegényeknek, betegeknek, raboknak, bélpoklosoknak és az emberiség kitaszítottjainak szenvedő testében akarják szolgálni őt.
Mauriac figyelmeztet: az Eucharisztia mindenestül elkötelez bennünket. A szeretet szövetsége ez, „melyre lényünk legmélyebb bensejében nyomtuk rá a pecsétet; minden, ami bennünk felajzott, éber erő, melléje áll, hogy megvédje és beteljesítse; de az árulás ereje is a szövetség erejének mértékével méretik”. Júdás árulására kitérve az esszéíró kifejti: azok, akik gyengeséggel, gyávasággal vádolják a kereszténységet, nem sejtik, hogy a megtérő bűnösnek „szinte vakmerőségre van szüksége, amikor a hívek tömegében állva várja, hogy a szent ostyát magához vegye”. Bizonyosra veszi, hogy akinek szeretetében az Eucharisztia megfogant, az „kiűz minden rémületet a szegény ijedt lélekből, amelyet meglátogat Krisztus akkor is, az Ő békéjét hozva magával”, ahogyan azt megígérte nekünk nagycsütörtökön. Éppen ezért minden megzavart léleknek bizalmat kell merítenie, és hinnie kell Isten iránta érzett szeretetében. Nagycsütörtökön történt az is, hogy az Úr egy látomásban azt mondta Szent Gertrúdnak: „ (…) most is fel akarok áldoztatni mindennap minden bűnösért, ugyanazzal a szeretettel, amellyel az egész világ megváltására adtam magam. És ezért minden embernek, ha bűneinek iszonyatos súlya alatt még úgy roskadoznék, remélnie kell a megbocsátást halálom és kínszenvedésem által”.
Mauriac szerint az, hogy a Végtelen leereszkedjék és elrejtőzzék a kenyér és a bor színe mögé, az, hogy Isten tisztasága egyesüljön a megromlott testtel, meghaladja az emberi értelmet. Az az Isten, akiről a zsoltáros azt mondja, hogy a napban állította fel sátorát, lakást vesz a testben és a vérben. Elképzelhetetlen, mégis beteljesedett az egyesülés, nemcsak a szentekkel, hanem a legutolsó bűnössel is, ha megbocsáttattak bűnei. Annak lelkébe pedig, aki alázattal hajol meg a misztérium előtt, „mindig bevilágít az örök világosság egy sugara, olyan valósan és igazán, hogy éppen ezen mérheti hitének erősbödését”.
Az Eucharisztia a világban élő híveket is arra kötelezi, hogy lelki katedrálist, templomot építsenek maguknak, hogy Jézus tanítását megvalósítva élő kövekből épült templommá, Krisztus-hitű néppé váljanak, ahogyan azt Péter írta első levelében: „Mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá.”
