Fotó: Lambert Attila
„Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (…) Tisztálkodjál belülről és kívülről. (…) Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek!” – biztat Márai Sándor. A régi ünnepeknek ezt az áhítatát, feltétlenségét és örömét keresem, amikor elmúlt húsvétok nyomába eredek. Ismét sok ajándékot kapok az idősektől, akik ismeretlenül, most először vagy már ismerősként, újra kinyitják előttem szobáik és lelkük ajtaját.
Nagyböjtidő negyven napja, segít annak, aki tartja
„Nagyon szigorú böjtöt tartottunk, a nagyszüleim jóformán még zsírt sem használtak a negyven napban – mondja Teri néni. – Nagyfazékban körtét-almát főztek össze levesnek, meg búzacsírát ettünk, ledarálták; cukrot tehettek bele, mert édes volt, szalados volt a neve.” Fellapozom a könyvespolcomon csöndesen várakozó néprajzi lexikont: a szalados (más néven csiripiszli, csíramálé, kőtés, biracs vagy méra) csíráztatott gabona felhasználásával készült, édes lepény, a magyar parasztkonyha egyik legrégebbi édes süteménye; olcsó, ízletes, és mivel zsírtalan sütemény, fogyasztása főként a böjti időszakokhoz kapcsolódott.
A tanítónő, Klári néni, akihez szintén mint régi ismerőshöz térek be, az asztal közepére tett nagy tálat idézi fel, amiből együtt evett a család: mindenki belekanalazott, így fogyasztották a böjtben a kifőtt tésztát, mákkal, dióval ízesítve.
„Minden este egy tized rózsafüzért köllött imádkoznunk a böjtben, erre a nagyanyánk ügyelt” – mondja Irenke néni. S a többiek is mind megerősítik, hogy az imádság, a keresztút, a napi szentmise hozzátartoztak a nagyböjthöz. Hogy ne csak a test tisztuljon, hanem a lélek is; hogy az ember testével-lelkével készüljön a legnagyobb ünnepre.
És készítették a környezetüket is. „A nagyhét csodálatos volt a falusi embernek – hallom Irma nénitől. – Tataroztuk a házakat, lemeszeltük kívül, és belül is kimeszeltünk, ez volt a fertőtlenítés. A kertet és az udvart is rendbe tettük.”
Közelebb az éghez
„Mikor megérkezik a nagyhét, elnémítjátok a harangok nyelvét, és rekedt kereplők kezdenek pattogni. A templomok sárga gyertyáit egymás után oltogatjátok el, és a hideg boltívek alatt fölzokognak Jeremiás halhatatlan siralmai.” Harsányi Lajos pap költő idézte fel egy esszéjében Kosztolányi Dezső szavait; innen a részlet. Ahogy olvassuk, nyomban földereng a szent három nap kivételes, mély atmoszférája.
„…ha valaki abban a kegyelemben részesült, hogy gyermekkorát vallásos légkörben tölthette, a nagycsütörtök puszta említése is életre kelti benne a meghalt tavaszokat” – írja a francia író, François Mauriac. És valóban, a nagycsütörtök olyan, akár egy varázsszó, kiejtésére felcsillannak a szemek, régi falusi nagycsütörtökesték játszódnak le újra a szívekben, és peregnek a liturgiát és annak cselekedeteit megidéző fogalmak: az utolsó vacsora miséje, oltárfosztás, letakart keresztek, néma orgona, néma harangok, a kereplők keltette zaj, virrasztás, szentségimádás. Teri néni a konkrétumokban, képekben gondolkodó kisgyerek dilemmáját meséli visszaemlékezésében: „Sokat gondolkodtam rajta, hogyan mennek el a harangok. Mindig mondták, hogy elmennek Rómába. De hogyan?”
„Nagypénteken csonkamise volt, keresztút és a Jeremiás siralmai” – mondja Irma néni, és dúdolni kezd: „A vizet pénzünkön ittuk, fánkat is pénzen vevők, / Elhurcoltatván nyugalmat nem lelénk mi, szenvedők.” „A férfiak énekelték, minden kíséret nélkül” – teszi hozzá Panni néni, aki alkotómunkával tölti napjait, szép rajzain megörökíti a kapuvári viseletet és szokásokat. Amiről ezek az emlékező asszonyok beszélnek, érzem, pontosan úgy igaz. Ahogy a próféták súlyos szavai, az ősi dallamokkal kísérve fölhangzanak a templomok ódon falai között, sötétségben, ahogy a díszeitől és kincsétől, az Oltáriszentségtől megfosztott oltár előtt sorra eloltogatják a gyertyákat… ez a szertartás kimondhatatlanul erős szent-közelségbe von. A szenttel, az istenivel való találkozásba – ahogy Rudolf Otto írta híres könyvében – oly sok minden belesűrűsödik: csodálat, áhítat, imádás, vonzás, ugyanakkor rettegés. „Ezek a régi dallamok valamilyen átszellemült lélekállapotot hoztak a templomba. Olyan közel éreztük akkor az eget a földhöz!” – hallgatom Irma nénit. Egyszerű szavaival ugyanazt mondja, amit a tudós teológusok és filozófusok. A szent napok megrázó és fölemelő liturgiáiban közel van, körülölel minket az ég.
A pénteket a csönd napja követi. A harangok hallgatnak, nincs semmiféle liturgia, a zsolozsmát kivéve. Urunk a sírban nyugszik, de népe már készülődik a nagy vigíliára, a szent éjszakára, mely elhozza a húsvéti örömet.
„Hát azt úgy vártuk, arra úgy készültünk” – így mondja Irenke néni mosolyogva, amikor a nagyszombat estéről kezdünk beszélgetni. A visszaemlékezések nagyon hasonlók: a körmeneten ott volt a falu egész népe, a lányok szép, új ruhában, a férfiak olyan villogó, kifényesített csizmákban, hogy még a túlsó sorról is lehetett látni a ragyogásukat; a gyerekek, lányok, legények haladtak elöl a menetben, zászlókkal, a feltámadt Krisztus szobrával, majd az umbellátum alatt a tisztelendő, kezében a monstranciával, utána az asszonyok és a férfiak.
Jókor reggel, egy nappal szombat után
A Lesence-patak mentén vasárnap hajnalban, 4 órakor az idősebb asszonyok elmentek a templomba imádkozni az immár üres sírhoz, meséli Sári néni. Azoknak a szomorú galileai asszonyoknak a nyomában jártak e számomra eddig ismeretlen, szép szokás gyakorolói, akik keneteket vittek a sziklasírhoz azon az első húsvéti hajnalon.
A hajnal elmúltával aztán, de még mindig „jókor reggel” az otthonokban összekészítették a húsvéti ételeket, kosárba vagy batyuba csomagolták, a legszebb abrosszal betakarták, és elvitték a templomba. Sonkát (sódért), kalácsot, tojást, sót, tormát. „A plébános úr megszentelte, és nagyon boldogan mentünk haza” – idézi fel Klári néni. Otthon a család apraja-nagyja körülülte az asztalt, és elfogyasztották az év legszebb, legjobban várt reggelijét. „Olyan igazi volt, ilyen reggelik már nincsenek” – mondja Sári néni. Sok helyen a családfő osztotta ki a szentelt ételeket, a tojásokat elfelezte az összetartozás jeleként. És nagyon kellett vigyázni, egy morzsa, egy darabka héj se kerülhetett a földre. A maradékot elégették. „Édesanyám mindig elmondta, hogy mit miért eszünk – emlékszik vissza Klári néni. – A tormát azért, hogy lelkileg erősödjünk, a tojást az egészségért.”
Szabad-e locsolni?
„Jaj, hát a locsolás, az szenzációs volt! Hét fiú között nőttem föl, én úgy tudtam verekedni meg focizni! Húsvéthétfőn kiöltöztem, és vártam a locsolókat” – idézem ismét Sári nénit. Megkapó vidámsággal emlékeznek vissza ezek az idős asszonyok lánykoruk húsvéthétfőire. A kannákra is, a kútvízre is. Az is hozzátartozott. A beszélgetés e pontján a tojásfestés is szóba kerül. Hiszen a locsolók piros tojást kaptak jutalmul. Teri néni nagymamája például fémpálcikával, forró viasszal írta a tojást, virágosat, vonalasat, pöttyöset, aztán hagymahéjjal festette, és zsírral fényesítette. Máshol leforrázták a krepp-papírt, abba tették a tojást, így nyerték a színt. Irenke néninek az is eszébe jut, hogy húsvét előtt bizony megesett, hogy a gyerekek bebújtak a tyúkházakba, és szedték, vagyis lopták a tojásokat.
Az örök húsvét felé
„Mink már félig-meddig abban a másik világban vagyunk. Vonzza az embert, jobban szeretne már ott lenni, ezt őszintén mondom. Készülünk” – mondja Irma néni, amikor arról beszél, hogy idén már hamvazószerdán megvolt a nagyböjti gyónásuk, és fölvették a betegek szentségét is.
„Teljesen fel vagyunk most készülve. Olyan boldog vagyok, átestünk minden nehézségen, a legnehezebben, a gyónáson is – Klári néni így beszél. – Most aztán jöhet a halál angyala. Nem sürgetem, de ha jön, akkor menni kell. Nem félek a haláltól, ha fölébredek éjjel, és végiggondolom az életemet, szépen végig tudok menni az éveken. Nagy szó, amit mondok, de az életem minden percéről el tudok számolni. És ez olyan jó érzés! Ez a legfontosabb.”
„Téged kutat szemem virradat előtt” – a zsoltáros e szavai jutnak eszembe, amikor az idős asszonyok a nehéz, testi fájdalmakkal, virrasztással teli éjjelekről beszélnek. Hitük és imáik világítják be a súlyos éjszakákat. „Csak a békességre és a csendre intettem a lelkemet” – szólal meg egy másik zsoltár is… Milyen sok mindent kaphatunk ezektől a csöndes lelkű öregektől, akik már erősen az atyai ház felé tekintve készülnek évről évre e földi, zarándok Egyházban ünnepelt húsvétra!
