„Lám, a bűnösök feszítik íjukat, nyilat helyeznek a húrra, hogy az igaz szívűeket a sötétben leterítsék. Ha az alapfalak leomlanak, mit tegyen az igaz?” – olvassuk a 11. zsoltárban (Zsolt 11,2–3). Tíz évvel ezelőtt a Csorba család életét romba döntötték a gyilkos merénylők, akik kioltották Róbert és kisfia, a négyéves Robika életét. Gyilkosságsorozat áldozatai lettek. Az indíték rasszista volt, a gyűlöletből fakadó cselekedet megfontolt és szervezett. Az áldozatok szeretteiben egy világ omlott össze. Ez is volt a gyilkosok célja. Ők nem csak egyes életeket, hanem az együttélést, a civilizációt, az emberséget vették célba. Azt az egyetemes testvériséget akarták eltörölni, amely Isten álma az emberről. Ahol ezek a rémtettek megtörténhettek, ott bármi megtörténhet. A felháborodás és a harag természetes és jogos válasznak tűnhet. De „Hagyd el a haragot (…), föl ne gerjedj, nehogy te vétkezzél!” – mondja a 37. zsoltár (Zsolt 37,8). Akkor mégis mit tegyünk? Mit tegyen az igaz?
Mi, akik imádkozni, emlékezni és vigasztalni jöttünk, az Úr színe előtt és a gyászolók fájdalma láttán valljuk meg: egyedül Isten igaz, mi pedig bűnösök vagyunk, akik rászorulunk irgalmára. Mi is ahhoz a romlott nemzedékhez tartozunk, amelyben úgy elburjánzott a gonoszság, mint a vízözön előtti időkben. A mi szívünk mélyén is ott fészkel az erőszak, de legalábbis a közöny. Ferenc pápa nemrég azt mondta, hogy „demilitarizálni” kell, vagyis lefegyverezni az ember szívét. „Isten azokkal van, akik a békét keresik, és a mennyből megáld minden lépést, amelyet az ember megtesz ezen az úton itt a földön.” Olyan világról álmodunk, ahol nem kell így meghalnia több édesapának és kisfiának. Ahol nincs fajgyűlölet, sőt, semmilyen gyűlölet, megvetés, erőszak, sem igazságtalanság. Lehetséges ez? Istennek minden lehetséges. És minden lehetséges annak, aki hisz. Martin Buber szerint az arkhimédészi pont benned van; e pontból kiindulva forgathatod ki sarkaiból a világot. Minden megváltozhat, ha a változást magunkon kezdjük. Ez a legradikálisabb, s egyúttal az egyetlen reális program.
Ám ekkora erőszak, ilyen nagy fájdalom és gyász láttán elfoghat bennünket a tehetetlenség érzése. Vagy úgy járunk, mint Jób barátai, akik nem a megfelelő szavakat mondták. Tetteink még inkább elégtelenek. Mi tegyünk hát?
Ismét a zsoltáros segítségével találunk választ: „Szívem ezt sugallta: »Keresd tekintetét!« Uram, a te arcodat akarom keresni.” (Zsolt 27,8.) Igen, még mielőtt bármit tennénk vagy mondanánk, keressük az Úr arcát, és pillantásunk találkozni fog Robiéval, a kis Robikáéval, Csabáéval, Erzsébetével, Renátáéval… Merjünk a gyászolók és a megsebzettek szemébe nézni, és az Úr ragyogtatja majd ránk arcát (Zsolt 80,20).
Kérjük az Urat, adja meg nekünk, gyászolóknak és vigasztalóknak, hogy együtt teljesedjenek be rajtunk az Úr szavai: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” (Mt 5,4–5.) Akkor valóra válik majd az Úr álma a vízözön utáni új teremtésről, ahol az erőszak áradata elvonult, s a bűnösök keze által kifeszített íj átadta helyét a béke jelének, az eget a földdel összekötő szivárvány ívének.
Az áldozatokért, különösen a kis Csorba Robikáért így imádkozzunk: Uram, te, aki küzdöttél minden gonosz ellen, és a kereszten kitártad karodat, hogy mindenkinek életet adj: nyújtsd ki kezed, és emeld fel azt, akire a halál lesújtott, hogy megszülethessen a mennyben. Vezesd országodba, a boldogság és a béke országába, ahol helyet készítesz az embereknek. Nekünk, gyermekeidnek pedig, akik reménnyel és bizalommal tekintünk rád, add meg, hogy a nyolc boldogság evangéliumában megtaláljuk életünk igazi értelmét. Most és mindörökké. Ámen.
Szőke Péter Sant’Egidio közösség
